Sándor, József, Benedek

Már javában tartott a március, mikor Tavaszanyó ráeszmélt, ideje lenne Sándor fiát útra bocsátania, hogy vigyen egy zsák meleget a Földre. Tudta, hogy az emberek nagyon várják már.

Mint minden évben, most is alaposan megtöltötte Sándor zsákját meleggel, és a lelkére kötötte, ne feledkezzen meg, mi a küldetése, ne hozzon szégyent rá, mint ahogy azt már néhányszor megtette.

– Hogy fogok az emberek szemébe nézni fiam, ha ennyit sem lehet rád bízni? – kérdezte Tavaszanyó, de inkább csak magától.

Sándor homlokon csókolta édesanyját, hátára vetette zsákját, és nagy hetykén nekiindult a világba.

Ment, mendegélt Sándor árkon-bokron keresztül, de a zsák egyre nehezebb lett, és egyre jobban égette a hátát. A kezdeti lelkesedése hamar elszállt.

„Minek úgy sietni” – gondolta magában, és a zsákot egy hanyag mozdulattal lehajította egy fa tövébe.

„Különben is, Szilárd, meg Gergő elloptak két-két zsák meleget, és hirtelen rázúdították az emberekre. Ráérek, minek úgy sietni. Kaptak már jó időt.”

Ezzel kényelmesen elhelyezkedett a zsák mellett, és mély álomba szenderült.

Sándor arra ébredt, hogy fázik. Álmosan tapogatózott a zsákja után, vágyta a melegét, de a zsáknak már csak hűlt helyét találta.

Ijedten talpra ugrott, és azonnal keresni kezdte a zsákot. Minden bokor alá benézett, még akkor is, mikor határozottan emlékezett rá, hogy a zsák ott volt mellette a fa tövében.

– De hát ide tettem! Itt kell lennie valahol  – Sándor egyre jobban elkeseredett. – Ellopták. Biztos, hogy ellopták. Így nem kerülhetek anyám szeme elé – motyogta maga elé bámulva. Összébb húzta a kabátját, és az egyre erősödő szélben folytatta útját. Nem mert haza menni.

Tavaszanyó nagyon dühös Szilárd és Gergő csínytevése miatt, hogy így megtévesztették az embereket a lopott meleggel. De már nem tehetett semmit, pedig az ő jó hírneve forgott kockán, ráadásul Sándor fia is cserbenhagyta.

Azonnal útnak indította Józsefet.

– Vigyázz magadra fiam, és a zsákra is. Nehogy úgy járj, mint Sándor! Mi lesz így az emberekkel? Napról napra hűl a levegő. Ha nem teszünk sürgősen valamit, az emberek nagy bajba kerülnek.

Tavaszanyó József zsákjába még több meleget tuszkolt. Könnyes szemmel nézte a fia távolodó alakját, és már látta maga előtt a mosolygó emberarcokat, ahogy élvezik az első tavaszi napsugarakat.

Tavaszanyónak szinte minden évben meggyűlik a baja az öreg Téllel. Rengeteget harcolnak, mire az öreg hajlandó végre visszavonulni, és átadni a helyét a Tavasznak. Nagyon makacs.

Minden trükköt képes bevetni, hogy tovább maradhasson. Csak húzza az időt! Bezzeg, mikor lehetne, akkor meg nem akar csinálni semmit.

Decemberben, amikor az emberek szinte könyörögnek egy kis hóért, akkor ő vígan henyél. Akkor kezd el kapkodni, mikor felszólítják a távozásra. Eszébe jut, hogy a saját idejét elherdálta, és egy-két hét alatt akar aztán bepótolni mindent. Olykor besértődik, dúl-fúl, alaposan kihűti a Kárpát-medencét, és egy napon képes produkálni esőt, ónos esőt és havat, de azt is akkora pelyhekben szórja, hogy az emberek tátott szájjal ámulnak rajta!

Tudta, hogy Tavaszanyó elindította Józsefet is a meleggel, de azt is tudta, esélye sem lesz Elzával szemben.

Holle anyót nem bírta rávenni egy kis túlórára, de Elza hajlandó volt belemenni a Tél játékába, mert számára az egész csak játék volt. Csupa móka, kacagás, és tánc, és tánc, és tánc.

Már várta, mikor bukkan fel József zsákot cipelő alakja, és akkor majd elsétál előtte. Tisztában volt vele, hogy mennyire szép. József nem fog tudni neki ellenállni, ha meglátja.

József elérte az erdőt, ahol ellopták Sándortól a zsákot. Megfordult a fejében, hogy lepihen egy kicsit, de eszébe jutottak anyja intő szavai. Bármilyen nehéz is volt az a zsák, nem állt meg.

Szeme sarkából mintha valami kékséget látott volna elsuhanni a fák között, de amikor arra fordította a fejét, már nem látott semmit.

Egyre bizonytalanabbul haladt az erdőben. Folyamatosan azt érezte, figyelik. Nincs egyedül. Az előbb is olyan volt, mintha valami fehér izé repült volna át a feje felett.

– Megőrültem – gondolta magában, de nem mert megállni. – Biztos a tolvajok, akik ellopták Sándor zsákját, azok ólálkodnak körülöttem.

József megszaporázta lépteit, és igyekezett minél gyorsabban elhagyni az erdőt. Nagy sietségében megbotlott egy kiálló gyökérben és térdre esett. A zsák lecsúszott a válláról. Gyorsan felpattant, és porolni kezdte a ruháját, majd mozdulatai lelassultak, szinte lefagytak a látványtól. Ott állt előtte egy gyönyörű szőke nő kék ruhában.

Éppen szólásra nyitotta volna a száját, mikor Ámor nyila szíven találta.

József azonnal megfeledkezett a feladatáról, a zsákról, a melegről, az emberekről. Már csak Elzát látta.

Így esett, hogy József sem hozta el az emberek számára a várva-várt meleget. Ehelyett egésznap Elzával táncoltak, daloltak kézen fogva:

– Legyen hó! Legyen hó! Legyen hó!

Akkor a hó kerekedett rövid idő alatt, hogy teljesen belepte József zsákját, és teljesen megdermesztette a benne lévő meleget.

A nagy fehérségben József, ha akarta volna sem tudta volna megtalálni a csomagját.

Tavaszanyó egyre jobban elkeseredett, végül Benedeket szólította. Remélte, Benedek végre teljesíti a rábízott feladatot.

– Nem igaz, hogy ilyen rettenetesen nehéz egy zsák meleget eljuttatni az emberekhez! Kit küldjek, ha te is kudarcot vallasz, fiam?

– Egyet se búsuljon édesanyám! Annyi meleget viszek az embereknek, hogy még meg is unják! – ezzel Benedek a hátára kapta a zsákot, és könnyed, de határozott léptekkel megindult, pedig az ő zsákja sokkal, de sokkal nehezebb volt, mint a testvéreié. Tavaszanyó nem spórolt a meleggel. Jól megtömte a zsákot. Alig bírta összekötni a száját.

Hamarosan Benedek lelkesedése is alábbhagyott. Rettenetesen nehéz volt a zsák, már alig bírta cipelni. Legszívesebben földhöz vágta volna, és jól meg is tapossa.

Mérges volt a testvéreire. Ha azok nem baltázzák el ennyire a dolgot, neki sem kellett volna ennyire nehéz, tömött zsákkal útnak indulni.

Végül nem bírta tovább, és már csak a földön húzta, vonszolta a zsákot. Remélte, kitart az ereje a célig.

Benedek örömmel vette észre, hogy új erőre kapott. A zsák már nem tűnt olyan nehéznek, mint kezdetben. Gondolta, megpróbálja újra a vállára kapni, de amikor meglendítette a zsákot, döbbenten tapasztalta, hogy az bizony üres.

Sietve tépte, oldotta le a zsinórt a zsák szájáról. Még a fejét is bele dugta a zsákba, de abban már egy fia meleg nem sok, annyi sem maradt. Kifordította a zsákot, rázta, de semmi. Teljesen üres volt. Ekkor vette észre, hogy a zsák kilyukadt. Ahogy ő húzta a földön, elfeslett a vászon, és a kis szakadáson szépen elszivárgott a meleg, mielőtt célba ért volna vele.

Ez a kiszökött meleg legalább arra elég volt, hogy elolvadjon tőle a hó, de igazi meleget nem volt képes csinálni. Az emberek még mindig fáztak.

Tavaszanyó, mikor megtudta, hogy Benedek is kudarcot vallott, bánatában sírva fakadt, könnyeivel áztatta a Földet, és azon gondolkodott, kit küldjön az emberekhez a meleggel, ki az, akiben megbízhat?

A Tél, miután látta, hiába ad bele apait, anyait, az emberek már nem képesek örülni a hónak, így morogva, de visszavonulót fújt, de arról még gondoskodott, hogy a Tavasz ne legyen képes olyan hirtelen átvenni a helyét.

Egy mindennapi kapcsolat

Szeretem. Soha nem tévesztem szem elől, akármerre is járjon.

Képtelen vagyok levenni róla a tekintetem, és Őt ez egyáltalán nem zavarja. Sőt! Kimondottan élvezi. Imádja a közelségem, és imád pörögni, forogni körülöttem. Persze, nem vagyunk összenőve, hol közelebb állunk egymáshoz, hol kicsit távolabb, de annyira soha nem távolodik el tőlem, hogy kikerüljön a látómezőmből.

Azt hiszem, Ő is szeret. De még azt is bátran kijelenthetjük, hogy imád. Képtelen lenne nélkülem élni. Nem mondta, de tudom. Ezt valahogy lehet érezni. Szüksége van rám, és én ezt élvezem.

Tudom, hogy kicsit nyálas, meg közhelyes, de ha velem valami történne, abba belepusztulna.

Ez több, mint egy egyszerű kapcsolat. Van benne valami misztikus, valami földöntúli, valami hihetetlen erős vonzás.

Imádom pásztázni tekintetemmel azt a gömbölyded formáját. Nem is tudom, melyik részét szeretem a legjobban.

Nem lehet mellette unatkozni. Sokszínű, és változatos. Néhol lágy, simogatóan puha… Aztán kemény és érdes. Képes magában fortyogni sokáig, aztán kitör belőle a feszültség. Tör, zúz, rombol! Képes beleremegni. Majd elvárja, hogy felszárítsam a könnyeit. Gyengéden melengessem, ha fázik… Aztán meg zavarja a jelenlétem, mert sok vagyok. Kiszámíthatatlan. Csupa meglepetés és szeszély! Nem mindig tudom eldönteni, hogy mit akar, mi teszi igazán boldoggá!

Vele aztán meg lehet járni nem csak a magasságokat, de a mélységeket is.

És ezt nem panaszkodásképp mondom, mert mindezek ellenére annyira csodálatos, titokzatos, és gyönyörű.

Jó! Nekünk is voltak, és még lesznek is nézeteltéréseink, de kinek nincsenek?! Én sem tudok mindig, mindenütt ottlenni, minden óhaj-sóhajt kielégíteni, de komolyan, nagyon igyekszem. Minden tőlem telhetőt meg fogok tenni, hogy ez a kapcsolat még nagyon-nagyon sokáig működhessen.

Ja, és van egy állandó kísérője. Szinte soha nem vagyunk egyszerre jelen ugyanott. Ha ő jön, én megyek. Kerülgetjük egymást. Van, hogy sikerül egymás szemébe nézni. Akár féltékeny is lehetnék, de tudom, hogy milyen kicsi, és gyenge. Csak az én fényemben képes sütkérezni, ezért nem zavar igazán.

Azt állítja, hogy ez a kísérő teljesen ártalmatlan. Igaz, hogy egy fontos, meghatározó pont az életében, de soha nem fogja úgy és annyira szeretni, mint engem. Hiszek neki.

Különben is! Hogy vehetné már fel velem a versenyt az a kis Hold, mikor jóformán csak sötétben képes előmerészkedni! Ha én nem lennék, szerintem észre sem nagyon vennék.

Télapó sztrájkol

Télapó a laptopjáról a Facebookot böngészte.
Úgy döntött, az idei felhajtáshoz nincs kedve.
Letöltött egy alkalmazást, szűrt, keresgélt, rendezett.
Akkora az adatbázis, hogy a processzor már sercegett.
Meglett végül a két lista: Jó gyerek és rossz gyerek.
Ez alapján küldte most ki ő is az e-levelet.
Csatolmányként ment a virgács, és persze a játék is!
Ezt hozta a modern világ, itt már minden virtuális.
Úgy tűnik, hogy legtöbb ember itt éli az életét,
Így esett, hogy a Télapó is élvezte az estéjét.
Nem kell végre lótni-futni, hajtani a szarvas szánt,
Nem kell keskeny kéményeken átpréselnie magát.
Nem kell a sok nehéz zsákot húzni, vonni, cipelni.
Elég már a laptopján néhány gombot megnyomni.
Le van tudva a mikulás, jövőre sem lesz másképp!
Így jár, aki elfeledte, hogy a világ még mindig él.

Kedves Télapó!

Télapó a kályha előtt hintaszékben üldögél.
Pattog a tűz, lobog a láng, szétárad a melegség.
Odakint a hideg tombol, fú a szél, hóförgeteg.
A tél táncától még az ablaktábla is megremeg.

Télapót ez nem zavarja, megszokta már réges-rég,
olvasgatja figyelmesen a sok kisgyerek levelét:

Kedves Télapó!
Én jó kisgyerek voltam.
Ugye, láttad gömböcskédben,
hogy mennyit tanultam?!
Sok-sok ötös, és piros pont,
felsorolni sem tudom!
Az írásom mint a gyöngy,
… hisz éppen azt olvasod!
Anyukámnak is segítek,
csak nem vasárnap délelőtt.
Nekem is kell egy kis idő
a tévékészülék előtt.
Na, de nem is azért írok,
hogy fényezzem magam!
Ajándékokat szeretnék,
tudod Télapó? És sokat!
Kell nekem egy sírós baba,
meg egy alvós is talán…
Akarok egy játék mackót,
és egy élő kiscicát!
Hozzál nekem mesekönyvet,
kifestőt, és ceruzát,
Hozzál egy új pöttyös labdát,
mogyorót, és mandulát!
Kéne roller, görkorcsolya,
rózsaszínű, ha lehet.
Ja, és azt se felejtsd el, hogy
a csokit is szeretem!

Emlékek

A múlt íze hol édes, hol keserű.
A szív  mélyén halkan szól a nádi hegedű.
A lélek őrzi féltve az emlékeket,
S nem engedi élesen látni, mi történt veled.

Csak egy emlékfoszlány, szél szárnyán szétmáló pernye,
Csak ennyi, mit enged átemelni a jelenbe.
Egy kép, egy illat, mely fel-felbukan, s elmerül…
Így őrzi a lélek a múltat: édesen, keserűn.

 

Nyár van

Kint tikkasztó hőség, és tűz a nap.
Mint éles pengék szúrnak a napsugarak.
Nyár van! Ezt vártuk egész télen át,
mikor fázósan hordtuk, hasogattuk a fát!

Nyár van! S a nap dolga ez: táplál, éltet, olykor éget.
Szárítja, cserzi a  bőrt, s a földet.
Nem volt ez másképp nagyanyáink idején.
Nyáron nyár volt, télen pedig tél.

Tiszteld ember a természet erejét!
Nagyobb úr ő, mint te, vagy bármely gép!