A paletta és az ecset is a te kezedben van

Zina különleges, és nagyon ritka betegségben szenvedett. Nem látta a színeket. Más probléma nem volt a látásával, tökéletesen és élesen rajzolódott ki előtte minden kép, de a színeket nem érzékelte. Minden fekete volt és fehér, na meg szürke. Unalmas és egyhangú.

Tulajdonképpen a betegsége nem is volt olyan ritka, csakhogy még az orvosok sem láttak senkit, akinek ennyire súlyos tünetei lettek volna, így nem is tudták vizsgálni, valójában mi okozta ezt az igen furcsa szembetegséget. Mert ez szembetegség, ebben mindenki egyetértett. Zina a lelke mélyén sejtette, hogy az orvosok nem jó helyen keresgélnek, de nem tudta szavakba önteni érzését.

Nem volt ám ez mindig így! Valamikor Zina is olyan volt, mint a többi kislány. Tele jókedvvel, kacagással. Aztán történt valami, és eltűntek a világból a színek, és a hangok sem csengtek már olyan gyönyörűen, mint régen.

Teltek múltak az évek, Zina felcseperedett, nyurga kamaszlányból nővé érett, aki sovány volt, csúnya és olyan színtelen. Szürkébb, mint a legszürkébb egér, ami valaha is létezhetett. Egy szemüveges egér, mert időközben egyre kevésbé látta a távolabbi dolgokat. A gimnázium után nem ment továbbtanulni. „Minek is, – gondolta. – Én úgy is buta vagyok. Egy szürke, szemüveges buta egér, aki ráadásul nem kell senkinek.” Szülei is óriásit csalódtak benne, mert sokáig azt hitték, Zinácska orvos lesz, vagy menő ügyvéd. Tanár vagy isten tudja, valami diplomás koponya, csakhogy dicsekedhessenek az ismerősöknek.

Ettől függetlenül a lány rengeteget tanult, olvasott, mégsem volt tudatában intelligenciájának, önnön értékeinek.

Nagyívben kerülte a férfiakat, bár ehhez nem kellett nagy erőfeszítés, mert azok sem keresték a társaságát.

Zina egyik reggel nyugtalanul ébredt. Különös színes álmot látott. Újra kislány volt, kacagott, és futkosott a réten, szebbnél szebb pillangókat kergetve, majd imádott nagyikájához szaladt, aki két karjával óvón átölelte a kislányt, és valamit suttogott a fülébe. Álltak még egy darabig, csodálták a virágos rét látványát, ahogy a szellő ringatta a fűszálakat, és álmában érezte a rét elfeledet illatát, azt a semmihez sem fogható illatot. Hallotta a madarak csiripelését a méhek dongását. Az égen az egyik felhőben egy boldogan ficánkoló halacskát véltek felfedezni. Zina akkor tudta, hogy ez valami fantasztikus dolog, ez így együtt. Ez a csoda, amiben minden érzékszerve részt vesz. A szíve csordultig telt szeretett. Nem tudta mit szeret, vagy kit. Úgy érezte, az egész mindenséget szereti. Még sajátmagát is.

Álmai máskor is megteltek színekkel, de ilyen intenzív élményben még soha nem volt része. Kinyitotta a szemét, és dobogó szívvel azt remélte, hogy ma megtörténik a csoda, és körülötte a világ olyan gyönyörűen fog ragyogni, mint ahogy azt még néhány perccel előbb az álmaiban látta. Csalódnia kellett, mert a világ továbbra sem változott, minden ugyanolyan undorítóan unalmas volt, mint előző este, amikor a párnára hajtotta fejét.

Egy kövér könnycsepp gördült végig Zina arcán, majd egy másik. „Annyira szeretném, annyira…” – Zina ekkor már zokogott. Majd amilyen hirtelen rátört ez a gyengeség, olyan gyorsan össze is szedte magát. „Semmi értelme – motyogta – semmi értelme.”

Felkelt, és szomorúan megállt a tükör előtt. Mélyen belenézett saját szemébe, olyan mélyen, ahogy azt azelőtt még soha, és akkor valami történt… Csak egy másodperc törtrészére, de fénnyel és színekkel telt meg a szoba.

„Ez baromság! Csak képzelődöm.” – fordult újra maga ellen, de képtelen volt elmozdulni a tükör elöl. Nézte azt a sovány, szürke arcot, a hajfürtjeit, majd ismét a saját tekintetével akaszkodott össze. És csak nézte, nézte azokat a gyönyörű kék szemeket, ahogy a könnyfátyolon át rámosolyognak, rá, Zinára! Imádott nagyikája szemei voltak azok. Zina hirtelen megértett minden, egy szívverésnyi idő alatt. Nagyi mindvégig itt volt vele, és ő nem vette észre, hogy az ő szemét örökölte, annyira el volt foglalva vélt és valós sérelmeivel. Nem vette észre, hogy a világ nem változott semmit, minden ugyanolyan gyönyörű, mint valamikor. A réten most is boldogan hullámzik a fűtenger, a pillangók most is vidám táncot lejtenek…

Igen, most már tudja, hogy minden akkor kezdődött. Minden, amikor imádott nagyikája elköltözött, az angyalokhoz. A kislány akkor úgy érezte becsapták, cserbenhagyták, és ahogy a boldogság elköltözött a nagyival, vele költöztek a színek is.

Legalábbis ezt hitte. A mai napig.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.