A természet utat tör

„A természet mindig utat tör magának” – adták ezt a mondatot Jeff Goldblum szájába a Jurassic Park című filmben, és milyen igaz…

Számtalanszor eszembe jut ez a mondat, újra és újra. Különösen akkor, ha elhaladok egy bizonyos hely előtt, de szinte bármikor, amikor elhagyott, enyészetnek indult tanyákat látok.

Sőt! Ha egyáltalán tanyákat látok.

Megyek az utcán kocsival, vagy biciklivel és mindig észreveszem azt a helyet, ahol egy ház állt valaha. Legjobban akkor szeretek elmerengni a látványon, amikor gyalog vagyok. Van időm megfigyelni a részleteket, az apró maradványokat, melyek arról árulkodnak, hogy itt egy ház volt valamikor.

A növényekkel sűrűn benőtt telek már alig-alig árulkodik. Észre lehet venni egy kidőlt kerítést, rádrótozott postaládául szolgáló valamit. Az egykori ház helyét már csak egy mohával, fűvel benőtt halom jelzi. Talán ha megkapargatnám, még a vályog is előbukkanna. De nem megyek oda, nem akarom háborgatni a természet által visszafoglalt jogos tulajdonát.

Mert a természet utat tör. Visszaveszi azt, ami egykor az övé volt. Azt a falatnyi területet is, amit az ember magáévá tett, amibe beledöfte az ásóját, belemélyesztette az ekevasat, amire kőből-vályogból házat épített. Kutat ásott, egyre mélyebben és mélyebben, míg rá nem lelt a vízre.

Visszaveszi, akkor is, ha az ember évtizedekig uralta. Sanyargatta, kiaknázta esetleg táplálta, művelte. Szidta vagy áldotta.

Lelki szemeim előtt ilyenkor mindig megjelenik az EMBER, aki ott lakhatott. Milyen volt? Hányan éltek abban a házikóban?

Látok egy magas, sovány, inkább szikár termetű férfiembert, bajusszal az arcán, kalappal a fején. Szűk csizmát, bő inget visel, felette mellényt. Sűrű, apró gombos mellényt. Pipája csutoráját szája sarkába tolja, tekintetével az eget kémleli.

Az asszony tarka, apró virágos ruhában, kötényben kukoricát szór a tyúkok elé, és az udvaron vidám, gyermekkacaj csendül… Aztán elhal az éterben, szétfoszlik a kép. Az emberek elmúlnak, mert ez a természet rendje…

A ház elveszíti a lakóit, halott lesz, mint a lélek nélküli test, és átadja magát az elmúlásnak. A természet utat tör.

Mállik a vakolat, kitörnek az ablakok, összerogynak a gerendák… A szél süvítve béleli ki az ablak nélküli házat, megrángatja az ajtót, ami eleinte nyikorogva csapódik ide-oda, kopottan, majd még egy erős széllökés, és nem ragaszkodik tovább a házhoz. A szakadt, megsárgul függönnyel együtt a földre zuhan. A keret tovább állja a sarat.

Először csak a fű és a gaz veszi át az uralmat, majd apró cserjék bújnak elő, és évről évre nagyobbak és erősebbek lesznek. A ház már nem állja az idő viszontagságait, és egyre csak zsugorodik, mígnem azt is belepi a fű és a moha, a bodzabokor gyökerei belemarnak a maradványokba, és szinte hirdetik: Itt én vagyok az úr!

A természet utat tör. Visszaveszi mindazt, ami egykor az övé volt. Lépésről lépésre. Sejtről sejtre haladva, és könyörtelenül lerombol mindent, amit emberi kéz épített. Ha nem tudnád, nem látnád, hogy ott egy ház volt. Valamikor.

De mi volt ott, amikor még nem állt ott az a ház? Milyen fákat, bokrokat pusztított el az ember, hogy megszerezze a természettől azt a területet?

Ha a fák mesélni tudnának, azok, akik előtte is, utána is és azóta is ott állnak. Elmondhatnák, mennyi fájdalomnak, keserűségnek, éhségnek, bánatnak, örömnek, kacagásnak, küzdelemnek és reménynek voltak szemtanúi.

Ez az írásom megjelent a Minerva Capitoliuma című magazinban. Itt kérd el a Te példányodat ingyenesen!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.