Egy lány a metrón

Laura gondolataiban mélyedve ült a hazafelé zötykölődő szerelvényen. Néha elmerengve felemelte a fejét, és körbepillantott. Megnézte, hol jár, nem utazott-e tovább a kelleténél.

Az emberek többsége okostelefonjával ápolt bensőséges viszonyt, nyomogatták, játszottak rajta, de legtöbbjük teljesen rá volt csatlakozva, és vagy fejrázva vagy átszellemülve hallgatott valamit. Alig látott olyan embert, akinek könyv, vagy legalább egy újság lett volna a kezében.

Elgondolkodott, mennyit változott a világ, mennyire jó vagy rossz a technikának az ilyen fokú fejlődése, és milyen hatással van az emberi kapcsolatokra, a kommunikációra, hogy az emberek már létezni sem tudnak a telefonjaik nélkül.

„Bezzeg, az én időben” – folytatta volna tovább belső monológját, amikor a szemközti ülésen megpillantott egy fiatal lányt. Ez önmagában nem bírt volna túl nagy jelentőséggel, de a lány sírt, és nem is próbálta leplezni lelki fájdalmát.

Lelki fájdalma volt, ez nyilván való – könnyei megállíthatatlanul csorogtak végig az arcán, a szemfestéket is magukkal sodorva, fekete csíkokat hagyva maguk után, majd az állán – engedve a gravitációnak – lecseppentek a ruhájára.

Laura egy percig sem gondolkodott. Ösztönösen átült a lány mellé, miközben táskájában papír zsebkendő után kotorászott, majd egy szó nélkül átnyújtotta a könnyeit némán folyató lánynak.

– Köszönöm! – mondta az ismeretlen lány, és kipirosodott kékszemeit értetlenül emelte Laurára. Látszott rajta, hogy meglepte ez az egyszerű emberi gesztus. Megtörölte a szemeit, majd kifújta az orrát.

Laura valójában saját magát is meglepte. Korábban nem akart megvigasztalni senki. Még a barátaival sem tudott mit kezdeni, nem hogy egy ismeretlennel.

– Ennyire szörnyű volt ez a nap? – kérdezte Laura mosolyogva.

– Még annál is szörnyűbb! – szipogta az ismeretlen lány. – Egyszerűen kidobott. Két év után. Szó szerint kidobott… Nem baj? – kérdezte a lány bizonytalanul Laurát. Nem baj, hogy én… csak úgy, ismeretlenül rád zúdítom…?

– Nem – mosolygott Laura. – Különben már leszálltam volna az előző állomásnál. Te meddig utazol? – kérdezte a lányt.

– Tulajdonképpen teljesen mindegy. Azt sem tudom, most hol vagyunk, csak felszálltam az első metróra, ami jött. Nem akartam egy perccel sem tovább nézni a képét, mint amennyit muszáj, és főleg nem akartam, hogy sírni lásson.

– Tudod mit? A következő megállónál leszállunk. Tudok egy igazi búfelejtőt. Csak csajoknak! Fantasztikus édességek közül válogathatsz…

– Palacsinta van?

– Naná!

– Nutellás is?

– Amilyet csak el tudsz képzelni! Meg forrócsoki, meg mindenféle kapucsínó.

Úgy szálltak le a szerelvényről, mintha ezer éve barátnők lettek volna. Laura és az ismeretlen lány – mint a húsz évvel ezelőtti önmaga.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.