Félelem

Anna a kandalló előtt térdelt. Szétpiszkálta az izzó parazsat, hogy újabb fahasábokat tudjon rakni a tűzre.

Égette az arcát a kandallóból kiáramló forróság, és élvezettel nézte, ahogy a lángok belemarnak a fába. Először csak belenyaldosnak, majd teljesen körülölelik vágyakozón, és ropogva. Érezte az égő fa jellegzetes illatát, és azt a semmihez sem hasonlítható meleget.

– Ne játssz a tűzzel, mert bepisilsz! – hallotta mamája figyelmeztető hangját a távoli múltból, és hirtelen betolakodó emlékek hatására elmosolyodott!

Összekuporodott kedvenc foteljában a kandalló mellett, és hagyta, hogy kiragadják az emlékei a valóságból. Újra kicsi lány volt. Látta a kis Pankát maga előtt, annyira élénken, mintha nem is emlékkép lenne, hanem a kislány teljes valójában ott állna előtte. Csak ki kellene nyújtani a kezét, hogy megérintse rövid, de sűrű szűke haját. Látta a hatalmas, világító kék szemeit, amivel érdeklődve szemlélte a felnőttek világát. Látta a piros pöttyös blúzát, és egy pillanat törtrésze alatt szájának íve irányt váltott. Gyorsan felhörpintette a kezében szorongatott kávéscsésze tartalmát, mielőtt könnyei mindent elárasztanak.

Soha nem gondolt még így magára. Zavarba ejtette az érzés, amit gyermekkori önmaga iránt érzett. Szeretett volna lehajolni a kislányhoz, és óvón magához ölelni.

Nem látott mást, csak egy ártatlan, tiszta lelkű gyermeket, aki még semmit nem tud a nagyok világáról, aki úgy tűnik, hogy gondtalan, és boldog, de a lelkében már csíráznak a félelem magjai.

– Félni – ízlelgette Anna a szót. – Mennyi mindentől féltem… – és valamiért nem tudott mosolyogni gyermeki félelmein. Átérezte, mennyire komoly dolog is ez egy kisgyermeknek. Emlékezett a heves szívdobogásra, és arra a rettentő rossz érzésre, ami összerántotta a gyomrát. Nem is a gyomrát, hanem szívét-lelkét szorította satuba.

Nem a mikulástól félt, és nem is attól, hogy nem hoz neki a Jézuska ajándékot, ha nem fogad szót…

Félt a rémtől, ami állítólag a szekrényben lapult, és félt a folyton duruzsoló olajkályhától, melynek fénye kísérteties táncot lejtett a plafonon, és félt az óvodában a nagycsoportos fiúktól, akik sokkal, de sokkal nagyobbak voltak nála. Félelmek voltak ezek is, de nyomába sem érhettek annak, amikor igazán félt:

Sokkal inkább félt a haláltól. Félt attól, hogy meghalhat, és hogy az anyukája is meghalhat. Rettegett attól a gondolattól, hogy mi lesz vele, ha neki nem lesz anyukája.

Félt a sötétségtől, mert az annyira nagy volt, ismeretlen, és átláthatatlan. Bármi megbújhatott benne, mögötte, alatta…

Félt a világvégétől. Nem tudta elképzelni, milyen lehet, de azt tudta, hogy valami nagyon rossz dolog.

Anna féltő szeretettel magához ölelte Pankát, azt a kislányt aki ő volt egykoron. Hosszú percekig tartotta karjában a kislányt, és érezte, ahogy szétáramlik a szeretet és a megnyugvás minden sejtjében.

Megborzongott. Fázott. A könnyek rászáradtak az arcára. Lábai elgémberedtek. Anna a kandalló elé térdelt, és szétpiszkálta az izzó parazsat…

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.