Hotel An der Wien

Laura ma korán végzett, mint minden pénteken. Megkönnyebbülten lépett be a lakásba. Táskáját lazán felakasztotta, és a kulcsok is a megszokott helyükre kerültek. Ma valahogy sokkal szebben sütött be a nap a szoba ablakán, mint eddig bármikor. A lakásnak még a levegője is más volt. Olyan szabadság illatot árasztott.

Nem véletlen. Ugyanis két hétig a munkahelye környékére sem megy. Hónapok óta erre készült. Megbeszélték Petivel, hogy ő is itthon marad, és elmennek végre egy egész hétre. Évek óta nem voltak nyaralni, csak hébe-hóba jutottak el egy-egy wellnesshétvégére. Jó az is, persze, na de egy igazi nyaralás!

Petinek mindig közbe jött valami. Vagy egy kolléga felmondott, vagy egy másik lebetegedett, lényeg az, hogy mindig volt valami kifogás, ami miatt nem tudott egyfolytában egy egész hetet sem kivenni. Na, majd most!

Laura Bécsbe vágyott. Kisgyerekként volt ott utoljára, és annyira jól érezte magát abban a városban, mintha mindig is ott élt volna.

Elhatározta, szétnéz a neten, keres valami jó kis szálláshelyet, és ha Peti hazajön, le is foglalja. Csinált magának egy jegeskávét, és a finom hűs itallal a kezében lehuppant a gép elé.

Észre sem vette, mennyi ideje ült már a gép előtt. A szállodák böngészését hamar megunta, de a látnivalók teljesen magával ragadták.

− Szia Bogarca! Mit csinálsz?

− Szia! Tervezem a nyaralásunkat. Gyere nézd meg, mennyi szuper hely van Bécsben, amit meg kell néznünk!

Péter odahajolt Laurához, nyomott egy puszit az ajkaira, és bűnbánó hangon megszólalt:

− Mondanom kell valamit…

Laura gyomrában mintha kést forgattak volna. Az öröm és a lelkesedés azonnal leolvadt az arcáról. Tudta, hogy mi fog következni, és már nem is akarta hallani. Lehajtotta a laptop tetejét, és lassan, nagyon lassan felállt. Szemei Péterre szegeződtek. Már nem fájdalom volt benne, mint évekkel ezelőtt, nem az elkeseredett remény, hogy majd később, hátha később mégis sikerül elszabadulni. Nem. Ezeknek már nyoma sem volt. Valami gyilkos elszántság ült ki az arcára.

Péter folytatta: − Tudod, most hogy vannak az átszervezések, és a Géza meg a Vendi is…

− Ne folytasd! − szakította félbe Laura meglepően nyugodt hangon. Hangja nem volt összhangban azokkal az érzelmekkel, amit az arcáról le lehetett olvasni, és ez megrémítette Pétert. − Már nem érdekel − mondta, és bevetette magát a hálóba, de olyan mozdulatokkal, amivel egyértelműen férje tudtára adta, nem merje követni.

Péter tisztában volt vele, hogy csalódást okozott a feleségének, de azt remélte, egy vacsorával ki tudja engesztelni, hisz máskor is volt már ilyen, és mindig meg tudták beszélni. „túl sokszor volt már ilyen!” − döbbent rá Péter.

Nem telt bele sok idő, és Laura egy bőrönddel felpakolva jött elő a hálószobából. Péter a csodálkozástól alig tudott megszólalni:

− Te meg… te meg hová készülsz?

− Nyaralni – felelte kimérten Laura − és légy szíves ne keress! Majd jövök… ha jövök − tette még hozzá alig hallhatóan.

− Na de mégis hová? Laura! Miért csinálod ezt? Beszéljük meg! Tudod, hogy én is mennyire akartam ezt a nyaralást, de a cég…

Laura közben berakta a csomagtartóba a bőröndjét, beült a volán mögé, a napszemüvegével hátra fogta a haját, és csak annyit mondott a férjének csendben, nyugodtan, miközben beindította az autót:

− Baszódj meg Peti a cégeddel együtt!

Köszönésképpen odaintett még a leforrázott Péternek, és elhajtott.

Néhány utcával arrébb még megállt, beütötte a telefon GPS-ébe hogy Hotel An der Wien, és gázt adott. A hangszórókból kedvenc zenéje dübörgött, és minél messzebb került Pesttől, annál jobban érezte magát.

Jó háromórás autóút állt előtte, de ezt egyáltalán nem bánta. Soha nem vezetett még ennyit egyedül, főleg nem külföldön. Bizonyítani akart, elsősorban magának, hogy képes rá, meg tudja csinálni.

Harminc éve álmodozott arról, hogy visszamegy Bécsbe. Petivel szeretett volna menni, megmutatni neki azokat a helyeket, amiket kisgyermekként látott, de most inkább azt érezte, minél messzebb kerül Pétertől, annál jobb. Egyáltalán nem akart a férfira gondolni, sem a kapcsolatukra. Belefáradt ebbe a sok majd-ba, meg ígérgetésbe.

A kora esti órákban Laura büszkén parkolt le a hotel udvarán. „Megcsináltam! Megcsináltam!” − ujjongott magában.

Kiszállt, kinyújtóztatta izmait, és szemügyre vette az ismerős épületet. Olyan más volt minden, mint ahogy emlékezett. Harminc év azért csak harminc év. Ötéves volt, amikor a szüleivel járt itt. Azért is választotta ezt a hotelt. Nincs bent mélyen a városban, de tömegközlekedve mégis minden könnyen elérhető.

Emlékezett rá, hogy mennyire jókat aludt ebben a hotelban, mennyire élvezte a reggeliket. Szíve szerint soha nem ment volna haza. Ez 1986-ban volt, abban az évben, amikor az első magyarországi nagydíjat rendezték. Tele volt hotel, és mindenki a Hungaroringre igyekezett. Nem értette a nyelvüket, de ezt szót kihallotta a beszélgetésekből, és azt ő is tudta az apjától, hogy mi az a Hungaroring.

Laura egy percig sem aggódott, hogy lesz-e szabad szoba. Mosolyogva gondolt arra, hogy barátai komplett idiótának tartanák, amiért így nekivágott az útnak, hogy még biztos szállásról sem gondoskodott.

Tudta, hogy lesz hol aludnia. Bízott az ösztöneiben, és ez neki éppen elég volt. Nem sokkal később már a zuhany alatt állt, és alig várta, hogy másnap reggel neki vágjon a városnak.

Reggel kipihenten és mosolyogva ébredt. Rég nem aludt már ennyire jól, és rég nem álmodott ilyen kellemeset. Az álom hatása alatt botorkált ki a fürdőszobába, és próbálta felidézni azt a vadítóan jóképű férfit, akit az álmában látott.

A férfi farmerban és kockás ingben állt az óriáskerék biztonsági korlátjának támaszkodva. A kerék forgott, a férfi pedig Laurára nézett. Mosolygott. Nem csábítóan, hanem olyan meleg, biztonságot adó, megnyugtató mosollyal. Göndör, sötétbarna haj, és azok a szemek! − Istenem! − sóhajtott egy nagyot Laura, és nem akarta elengedni ezt az álomképet.

A délelőttöt a belvárosban töltötte. Sétált, és rengeteg fényképet készített. Ebédre bekapott egy szendvicset, majd visszament a hotelba. Elhatározta, hogy délután kimegy a vaddisznó rezervátumba − legalábbis apja így nevezte a Lainzer Tiergarten nevű természetvédelmi területet, ahol bizony könnyen találkozhat az ember szabadon kószáló vadakkal, többek között disznókkal is.

A lányt teljesen magával ragadta a táj szépsége, elbűvölte az erdő sűrűjéből előbukkanó vaddisznócsalád látványa, de egy-egy nyúl és őzike is megmutatta magát.

Aztán hirtelen elfogta a kétségbeesés. Olyan érzése támadt, mint aki eltévedt, pedig nem tért le a kijelölt útról, de nem is figyelte, merre halad. Nézelődött, próbált tájékozódni, de nem jutott semmire. Nem tudta eldönteni, hogy előre fele haladjon, vagy inkább forduljon vissza. Tudta, hogy több kijárata is van a rezervátumnak, de hogy ő most éppen hol tartózkodik, arról fogalma sem volt.

Úgy döntött, nem fordul vissza. Jó félóra séta után észrevett egy információs táblát, és több embert is látott. Az erdő is ritkulni kezdett. Megkönnyebbült, hogy talált egy kijáratot, már csak azt kellene kideríteni, hogy hol.

A zöld tábla előtt egy fiatalember ácsorgott, és nagy érdeklődéssel tanulmányozta a térképet. Laura is arra vette az irányt, majd hirtelen megtorpant, és földbegyökerezett a lába, amikor a férfi megfordult, és egyenesen ránézett.

„Úristen! Ez ő! Ugyanolyan, mint álmomban!” − futott át agyán a döbbent felismerés. „Ugyanaz a haj, ugyanaz a szem, ugyanaz az arc!” − Laura nem hitt a szemének. „És ugyanaz a megnyugtató, biztonságot adó mosoly.”

Ez a novellám megjelent az augusztusi Minerva Capitoliuma című online magazinban.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.