Menekülés

Tudta, hogy nem menekülhet. Sarokba szorult. Szíve vadul kalapált. Nem hallott már semmit, csak a saját lüktető szívverését, és ez a lüktetés elárasztotta minden sejtjét, végig dübörgött az erein, megremegtette a dobhártyáit, feszítette az agyát. Mindennek vége.

Támadója nesztelenül, puha léptekkel közeledett felé. Érezte a félelem szagát a levegőben.

Szorosan a falhoz lapult. Szaporán lélegzett, szinte kapkodta a levegőt. Még egy utolsó kísérletet tett a menekülésre, mikor támadója árnyéka rávetült, de ahogy megmozdult, a támadó abban a pillanatban rárontott.

Elsötétült körülötte a világ, és megadóan várta a halált. Egyik pofon a másik után érkezett. Furcsa módon nem fájt annyira, mintahogyan azt várta, mégis tehetetlenül vergődött. Úgy tűnt, már alig van benne élet. Nehézkesen szuszogott, de legalább még szuszogott.

A következő pillanatban támadója erősen megragadta. Szúró fájdalom mart a testébe, és azt kívánta, bárcsak vége lenne, bár csak meghalna… De az nem olvashatott a gondolataiban, csak vitte magával.

Hideg, szürke betonon tért magához. Szeme két parafatalpú papucsba fúródott, melyek fehér bőrpántokkal ragaszkodtak a hosszú női lábakhoz.

Szíve még mindig hevesen vert. Nehézkesen szedte a levegőt. Meg se moccant, még akkor sem, amikor támadója elengedte, és dorombolva dörgölőzött a hosszú lábakhoz.

– Ejnye Mirci! – halott egy kedves, de szemrehányó hangot, valahonnan a magasból, majd utolsó erejét összeszedve, kicsit félve, de reményekkel telve nekiiramodott.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.