Örökké

Összevesztek. Az utóbbi időben már ki tudja, hányadszor. Elég volt! Elérkezett a bosszú ideje. Kira tudatosan készült erre régóta. Biztosra akart menni.

Mindig is labilis volt érzelmileg, így nem volt nehéz nyugtatókhoz hozzá jutni. Alig panaszkodott, és az orvos már írta is fel a Xanaxot, vagy a Frontint. Egyszerűbb, mint pszichológushoz, vagy egyenesen pszichiáterhez irányítani a beteget. Ebből is látszik, mennyire nem vette őt senki komolyan.

Depressziós volt. Hullámokban tört rá a betegség. Néha sikerült egyensúlyba kerülni önmagával és a környezetével, de ezért keményen meg kellett küzdenie.

Fájt az élet, és ő nem akart így élni. Gyógyszerekhez nyúlt. Egyre gyakrabban. Nem tartotta be az orvos utasításait. A felírt adagnak időnként a többszörösét is képes volt bevenni, csak hogy kiüthesse magát, hogy ne kelljen gondolkodni, se érezni. Ne fájjon, hogy él.

Az embertől hiába várt segítséget, megértést. Feleslegesnek érezte magát. Nyűgnek, koloncnak…

Aztán döntött, és várta a megfelelő alkalmat. Szemet szemért, fogat fogért elvet vallotta. Remélte, sikerül fájdalmat okoznia mindenkinek, aki legalább egy kicsit is szerette. Fájdalmat a fájdalomért!

Azért, mert ő nem úgy érez, gondol, mint más, attól még nem rossz ember. Talán ez a megnemértés okozta számára a legnagyobb lelki terhet.

Senki nem vette észre, hogy mi történik vele! Egyre jobban magába fordult, és félt mindentől, nehogy valamit is elrontson. Véletlen! Nem csak a világtól került távol, hanem önmagától is, és ez lett a tragédiája. Ő csak jó akart lenni. Egyszerűen csak jó! Olyan, amilyen minden ember.

Már beszélni sem akart, nehogy okoskodónak, tudálékosnak tartsák!

Türelmesen összegyűjtötte egy évi gyógyszeradagját.

„Ennek elégnek kell lenni!”

Lesült volna a képéről a bőr, ha ezt is elhibázza!

„Valamiben azért én is jó vagyok!” – gondolta.

Nem búcsúzkodott! Nagyot akart marni! Mélyet, hogy fájjon egy életen át! Olyan mély sebet, ami soha nem gyógyul be!

Könnyű volt jó kedvűnek látszania, mert tudta, amit más még csak nem is sejt! Tudta, hogy vége! Őt már nem bánthatja senki. Hihetetlenül nyugodt volt. Sőt, mondhatni, boldog, mert ez az ő döntése!

Hitt és remélt, ameddig lehetett. Még azon is túl, de egyszer be kellett látnia, hogy vannak megváltoztathatatlan dolgok, amibe bele kell törődni.

Ez volt az ő keresztje, a sohamegnemértés örök fájdalma, amit most levethetett magáról!

– Szeretsz? – kérdezte.

– Szeretlek. És te?

– Én is.

– Mennyire?

– Nagyon. Örökké! És te?

Rég tudta már, hogy a másik nem hisz a végtelenben. Először ez is fájt, de beletörődött. Pontosabban kicsukta magából ezt a hatalmas érzést, amit nem lehet szavakkal leírni. Valaki ezt vagy érzi, vagy nem!

– Én is. Nagyon. Nagyon-nagyon…

Szorosan átölelve, egymás karjaiban aludtak el. Kira boldog volt. Most érezte, milyen mélyen szereti a másik. Mindig ilyen erős szeretetre vágyott, de ezért nem éri meg maradni. Elillan. Felkel a nap, és a szeretet veszít az erejéből.

Ringott.

Kira állta a szavát! Örökké…

Post navigation

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.