Piri

Gyönyörű tavaszi nap volt. Igazi ráérős, semmittevős hétvége. Piri felkapta a könyvet, és elindult vele kifelé. Ki az udvarra, a kerteken át az erdő felé.

Ott, ahol a kiskertek véget értek, kezdődött a mező. Felvezetve az erdőt, elválasztva a civilizációt a természet lágy ölétől.

Piri könnyedén lépkedett a puha talajon és közben eszébe jutott, hogy senki nem műveli ezt a területet. Néhány éve még a sarjadó vetésen át baktatott ki az erdőbe, ha csendre és nyugalomra vágyott, vagy ha szeretett volna egy kicsit feltöltődni a napsugarak melegével. Imádott napozni.

Mintegy 500 méternyire távolodott el a kertektől. Az erdő széle előtt megállt. Körülnézett. Nem látott senkit. Azt gondolta, akkor őt sem látják. A könyvét ledobta a fűbe, és lassú mozdulatokkal – a tájat kémlelve – gombolni kezdte a ruháját. Közben fülelt, ha látni nem is lát, de hall-e valami szokatlan, oda nem illő neszt.

Hagyta, hogy a ruhája lágyan lecsússzon róla. Ő kilépett belőle, és lehasalt a fűbe. Biztonságban érezte magát a fű és a virágok ölelésében. Megfelelő távolságban és közelségben mindentől és mindenkitől…

Néhány perc múlva már távoljárt erdőtől, mezőtől, és a képzelet szárnyain kalandozott könyvének hőseivel.

***

Döme nagyon jól ismerte Piri szokását, és alig várta, hogy a jó idő kicsalogassa a lányt. Imádta a napsütést, imádta, mert tudta, hogy a napsugarak olyan dolgokra képesek, amire ő nem.

Quasimodo – mindenki csak így emlegette a faluban. Sokan még a rendes nevét sem tudták.

Piri mindig kedves volt vele, pedig irtózott tőle. Szánta a szerencsétlent, és ezt igyekezett eltitkolni. Nem akarta szánakozásával bántani.

Amint beköszöntött a jó idő, Döme mindennap megjelent az erdőben, és várta, mikor pillantja meg vágyai tárgyát, könyvvel a kezében közeledni az erdő felé…

Már évekkel ezelőtt kialakított magának egy tuti rejtekhelyet, hogy a lány ne vehesse észre, de ő tökéletesen lásson mindent. Döme most is ott kuksolt fent a fa tetején az ágak takarásában. Készült. Mint minden alkalommal. Remegő kézzel emelte szeme elé a távcsövét. Sokszor hiába. De ma! Ma végre megpillantotta. „Jön! Jön Piri!” – könnyen, és légiesen lépdelt, mit sem sejtve az őt kukkolóról. Döme szíve a torkában dobogott! „Végre!” – sóhajtott fel megkönnyebbülten. Több hónapnyi várakozás és vágyakozás szakadt fel a sóhajjal és szállt a fák közé. Még a levelek is megrezzentek.

„Végre!” – kiáltott fel Döme magában, amikor Piri ruhája lecsúszott a földre. Kis híján hangosan buggyant ki a száján, de gyorsan észbekapott. Hónapok óta várta ezt a pillanatot. Nem ronthatja el, rögtön az elején. Eddig olyan jól ment minden.

Készített néhány fényképet a gyűjteményébe, hogy akkor se maradjon Piri nélkül, amikor hideg van, amikor rossz idő van, amikor nem süt a nap. Főleg télen, azon az átkozott hosszú télen…

… és lassan babrálni kezdett a nadrágja gombjaival.

A történetet ez a kép ihlette!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.