Sándor, József, Benedek

Már javában tartott a március, mikor Tavaszanyó ráeszmélt, ideje lenne Sándor fiát útra bocsátania, hogy vigyen egy zsák meleget a Földre. Tudta, hogy az emberek nagyon várják már.

Mint minden évben, most is alaposan megtöltötte Sándor zsákját meleggel, és a lelkére kötötte, ne feledkezzen meg, mi a küldetése, ne hozzon szégyent rá, mint ahogy azt már néhányszor megtette.

– Hogy fogok az emberek szemébe nézni fiam, ha ennyit sem lehet rád bízni? – kérdezte Tavaszanyó, de inkább csak magától.

Sándor homlokon csókolta édesanyját, hátára vetette zsákját, és nagy hetykén nekiindult a világba.

Ment, mendegélt Sándor árkon-bokron keresztül, de a zsák egyre nehezebb lett, és egyre jobban égette a hátát. A kezdeti lelkesedése hamar elszállt.

„Minek úgy sietni” – gondolta magában, és a zsákot egy hanyag mozdulattal lehajította egy fa tövébe.

„Különben is, Szilárd, meg Gergő elloptak két-két zsák meleget, és hirtelen rázúdították az emberekre. Ráérek, minek úgy sietni. Kaptak már jó időt.”

Ezzel kényelmesen elhelyezkedett a zsák mellett, és mély álomba szenderült.

Sándor arra ébredt, hogy fázik. Álmosan tapogatózott a zsákja után, vágyta a melegét, de a zsáknak már csak hűlt helyét találta.

Ijedten talpra ugrott, és azonnal keresni kezdte a zsákot. Minden bokor alá benézett, még akkor is, mikor határozottan emlékezett rá, hogy a zsák ott volt mellette a fa tövében.

– De hát ide tettem! Itt kell lennie valahol  – Sándor egyre jobban elkeseredett. – Ellopták. Biztos, hogy ellopták. Így nem kerülhetek anyám szeme elé – motyogta maga elé bámulva. Összébb húzta a kabátját, és az egyre erősödő szélben folytatta útját. Nem mert haza menni.

Tavaszanyó nagyon dühös Szilárd és Gergő csínytevése miatt, hogy így megtévesztették az embereket a lopott meleggel. De már nem tehetett semmit, pedig az ő jó hírneve forgott kockán, ráadásul Sándor fia is cserbenhagyta.

Azonnal útnak indította Józsefet.

– Vigyázz magadra fiam, és a zsákra is. Nehogy úgy járj, mint Sándor! Mi lesz így az emberekkel? Napról napra hűl a levegő. Ha nem teszünk sürgősen valamit, az emberek nagy bajba kerülnek.

Tavaszanyó József zsákjába még több meleget tuszkolt. Könnyes szemmel nézte a fia távolodó alakját, és már látta maga előtt a mosolygó emberarcokat, ahogy élvezik az első tavaszi napsugarakat.

Tavaszanyónak szinte minden évben meggyűlik a baja az öreg Téllel. Rengeteget harcolnak, mire az öreg hajlandó végre visszavonulni, és átadni a helyét a Tavasznak. Nagyon makacs.

Minden trükköt képes bevetni, hogy tovább maradhasson. Csak húzza az időt! Bezzeg, mikor lehetne, akkor meg nem akar csinálni semmit.

Decemberben, amikor az emberek szinte könyörögnek egy kis hóért, akkor ő vígan henyél. Akkor kezd el kapkodni, mikor felszólítják a távozásra. Eszébe jut, hogy a saját idejét elherdálta, és egy-két hét alatt akar aztán bepótolni mindent. Olykor besértődik, dúl-fúl, alaposan kihűti a Kárpát-medencét, és egy napon képes produkálni esőt, ónos esőt és havat, de azt is akkora pelyhekben szórja, hogy az emberek tátott szájjal ámulnak rajta!

Tudta, hogy Tavaszanyó elindította Józsefet is a meleggel, de azt is tudta, esélye sem lesz Elzával szemben.

Holle anyót nem bírta rávenni egy kis túlórára, de Elza hajlandó volt belemenni a Tél játékába, mert számára az egész csak játék volt. Csupa móka, kacagás, és tánc, és tánc, és tánc.

Már várta, mikor bukkan fel József zsákot cipelő alakja, és akkor majd elsétál előtte. Tisztában volt vele, hogy mennyire szép. József nem fog tudni neki ellenállni, ha meglátja.

József elérte az erdőt, ahol ellopták Sándortól a zsákot. Megfordult a fejében, hogy lepihen egy kicsit, de eszébe jutottak anyja intő szavai. Bármilyen nehéz is volt az a zsák, nem állt meg.

Szeme sarkából mintha valami kékséget látott volna elsuhanni a fák között, de amikor arra fordította a fejét, már nem látott semmit.

Egyre bizonytalanabbul haladt az erdőben. Folyamatosan azt érezte, figyelik. Nincs egyedül. Az előbb is olyan volt, mintha valami fehér izé repült volna át a feje felett.

– Megőrültem – gondolta magában, de nem mert megállni. – Biztos a tolvajok, akik ellopták Sándor zsákját, azok ólálkodnak körülöttem.

József megszaporázta lépteit, és igyekezett minél gyorsabban elhagyni az erdőt. Nagy sietségében megbotlott egy kiálló gyökérben és térdre esett. A zsák lecsúszott a válláról. Gyorsan felpattant, és porolni kezdte a ruháját, majd mozdulatai lelassultak, szinte lefagytak a látványtól. Ott állt előtte egy gyönyörű szőke nő kék ruhában.

Éppen szólásra nyitotta volna a száját, mikor Ámor nyila szíven találta.

József azonnal megfeledkezett a feladatáról, a zsákról, a melegről, az emberekről. Már csak Elzát látta.

Így esett, hogy József sem hozta el az emberek számára a várva-várt meleget. Ehelyett egésznap Elzával táncoltak, daloltak kézen fogva:

– Legyen hó! Legyen hó! Legyen hó!

Akkor a hó kerekedett rövid idő alatt, hogy teljesen belepte József zsákját, és teljesen megdermesztette a benne lévő meleget.

A nagy fehérségben József, ha akarta volna sem tudta volna megtalálni a csomagját.

Tavaszanyó egyre jobban elkeseredett, végül Benedeket szólította. Remélte, Benedek végre teljesíti a rábízott feladatot.

– Nem igaz, hogy ilyen rettenetesen nehéz egy zsák meleget eljuttatni az emberekhez! Kit küldjek, ha te is kudarcot vallasz, fiam?

– Egyet se búsuljon édesanyám! Annyi meleget viszek az embereknek, hogy még meg is unják! – ezzel Benedek a hátára kapta a zsákot, és könnyed, de határozott léptekkel megindult, pedig az ő zsákja sokkal, de sokkal nehezebb volt, mint a testvéreié. Tavaszanyó nem spórolt a meleggel. Jól megtömte a zsákot. Alig bírta összekötni a száját.

Hamarosan Benedek lelkesedése is alábbhagyott. Rettenetesen nehéz volt a zsák, már alig bírta cipelni. Legszívesebben földhöz vágta volna, és jól meg is tapossa.

Mérges volt a testvéreire. Ha azok nem baltázzák el ennyire a dolgot, neki sem kellett volna ennyire nehéz, tömött zsákkal útnak indulni.

Végül nem bírta tovább, és már csak a földön húzta, vonszolta a zsákot. Remélte, kitart az ereje a célig.

Benedek örömmel vette észre, hogy új erőre kapott. A zsák már nem tűnt olyan nehéznek, mint kezdetben. Gondolta, megpróbálja újra a vállára kapni, de amikor meglendítette a zsákot, döbbenten tapasztalta, hogy az bizony üres.

Sietve tépte, oldotta le a zsinórt a zsák szájáról. Még a fejét is bele dugta a zsákba, de abban már egy fia meleg nem sok, annyi sem maradt. Kifordította a zsákot, rázta, de semmi. Teljesen üres volt. Ekkor vette észre, hogy a zsák kilyukadt. Ahogy ő húzta a földön, elfeslett a vászon, és a kis szakadáson szépen elszivárgott a meleg, mielőtt célba ért volna vele.

Ez a kiszökött meleg legalább arra elég volt, hogy elolvadjon tőle a hó, de igazi meleget nem volt képes csinálni. Az emberek még mindig fáztak.

Tavaszanyó, mikor megtudta, hogy Benedek is kudarcot vallott, bánatában sírva fakadt, könnyeivel áztatta a Földet, és azon gondolkodott, kit küldjön az emberekhez a meleggel, ki az, akiben megbízhat?

A Tél, miután látta, hiába ad bele apait, anyait, az emberek már nem képesek örülni a hónak, így morogva, de visszavonulót fújt, de arról még gondoskodott, hogy a Tavasz ne legyen képes olyan hirtelen átvenni a helyét.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.