Sárga levelek

Reszkető kézzel hajtogatta szét a megsárgult levelet. Nehézkes mozdulatokkal tudta csak kiszedni a borítékból. A hajtások mentén már elrongyolódott a vén papír, helyenként olvashatatlan pacává folyt szét a tinta. De ő minden sorát, minden betűjét kívülről tudta. Tudta, mert ezerszer elolvasta, tudta, mert ő írta.

Pergamenszerű, száraz és eres kézfejével letörölt egy nem létező könnycseppet a szeme sarkából. Ez a mozdulat már olyan megszokottá vált számára, amikor vissza-visszaröppent a múltba, hogy észre sem vette, kiszáradt a forrás, elapadtak a könnyek. A szemében már nem égett az a tűz, ami a lüktető élet csalhatatlan jele volt, ami arról árulkodott, hogy vannak még tervek, van még jövő. Megkopott a fénye. Elfáradt. Nem létezett számára semmi más, csak a múlt.

Alig töltötte be a tizenkilenc, amikor megírta ezt a levelet. Az utolsót. Soha nem lehetett biztos benne, hogy aztán a küldeménye célba is ér. De írt, amikor csak tudott, mert megígérte…

Aztán 1944 kora őszén marhavagonba zsúfolva zötykölődött Szibéria felé…

Három évet töltött orosz fogságban. Három év kényszermunka, három év szenvedés, távol a hazájától, távol a szerelmétől… Még egy nyomorult levelet sem írhatott. Még egy szót sem. Annyit sem, hogy „Élek!”

Egyedül az tartotta benne a lelket, hogy amikor besorozták, megígérte, hogy hazatér, és ő is ígéretet kapott arra, hogy várni fogják…

Aztán adódott egy pillanat, egy lehetőség, és megszökött. Nem gondolt a kockázatra, pedig tudta, számtalan társát lőtték agyon az őrök, de vezette a hite, hogy neki sikerül, hajtotta az évekkel korábban tett ígérete. Tudta, hogy nem halhat meg. Ő nem. Most nem.

Embertelen hittel és szívóssággal tartott hazafelé, Magyarországra. Hónapokon keresztül bujkálva, menekülve, éhezve és fázva. Kétsége nem volt afelől, hogy esetleg nem várják otthon. Várják, mert megígérték. És ő küzdött csontsovánnyá fogyva, láztól vacogva, mert megígérte…

Kisgyermekként azt hitte, nincs is annál kegyetlenebb, mint amikor a trágyától gőzölgő istállóban kellett aludnia a jószágok között, amikor felhasította a kenderkötél a tenyerét, és a bika letarolta a gazda kukoricáját, mert ő nem bírta megtartani a hatalmas állatot, és sírva bujkált a fiatalúr elől, hogy elkerülje a megtorlást… Amikor az édesapja lenyomorodott, és minden pénzüket az orvosokra költötték, amikor nem volt mit enni, csak kukoricakását, azt is vízbe főzve, mert a tejet, túrót vitték a piacra… Akkor azt hitte, nincs is ennél rosszabb! Szegény, mezítlábas parasztgyerekként kinőtt, féllábszárig érő kopott nadrágjában nem is sejtette, hogy milyen gazdag.

Akkor nem tudta, de a háború és a fogság sok mindenre megtanította, és örökre megváltoztatta. Minden egyes sejtjében ott maradt annak a borzalomnak a lenyomata.

72 év alatt nem telt el úgy nap, hogy ne jutott volna eszébe az a bizonyos ősz, és ne adott volna hálát szerelméért, aki várta haza, akkor is, amikor már nem volt remény. Várta, mert ő esküvel fogadta, hogy hazatér…

Tulajdonképpen jövendőbelijének köszönhette az életét. A lánynak, aki megígérte, hogy várni fog rá, amíg csak él, a lánynak, akinek megígérhette, hogy akárhogy is, de hazatér.

Üres lett a ház nélküle. Egyedül maradt. Nem otthon az otthon így.

A gyengülő napsugarak langyos ölelése örök mosolyt dermesztett a fáradt, ráncos arcra, és hirtelen megsemmisült a múlt. Egy sárga falevél bucskázott alá az ágról. Búcsúzik csendben a nyár, és vele készülődik egy lélek. Nem fáj, mert valaki megígérte, hogy vár rá odaát…

Ez az írásom megjelent a szeptemberi Minerva Capitoliuma c. online magazinban

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.