Ég veled!

A valóság sokszor olyan kiábrándító, és fájdalmas és hideg! Linda rémálma kezdett valóra válni azon a tavaszi napon, amikor Feri átnyújtotta neki a parancsot. Nem merte elmondani. Ismerte Lindát, tudta, hogy mennyire retteg attól, hogy egyszer neki is menni kell, hogy egyszer rákerül a sor.

Kerülte, amíg tehette, de eljött az a pillanat, amikor már nem volt kibúvó, amikor nem maradt más, csak “Parancs! Értettem!” Senki nem kérdezte, akar-e menni, van-e kedve, és mit szól a családja. Ja, hogy a felesége éppen várandós…? Nem tesz semmit. A parancs az parancs, és Feri katona volt. Ez volt a dolga. Egész életében arra készült, hogy tiszt lehessen. Nem olyan fából faragták, hogy meghátráljon.

Linda szíve hatalmasat dobbant abban a pillanatban, ahogy rápillantott a papírra. Nem is olvasott. Nem akart olvasni, nem akart látni!  MH ISAF CSS Logisztikai… váltás… misszió… Afganisztán….

Afganisztán! A legfontosabb szavak csak eljutottak az agyáig. Könnyein át nézett a párjára, lassan, reszkető kézzel visszanyújtotta azt az átkozott papírt, és csak annyit kérdezett:

– Mikor?

– Még két hónap. Két hónapom van itthon a felkészülésre.

Linda lebiggyesztette a száját, de nem szólt semmit. Két hónap! Milyen két hónap lesz az? Többet lesz kiképzésen, mint itthon. Bármennyire is fájt, nem próbálta tartóztatni. Ismerte a férjét. Tudta, hogy sem ő, sem a születendő gyermekük nem állíthatja meg, látszott rajta, hogy neki sincs ínyére ez a misszió. Három éve még olyan szívesen ment volna, de akkor nem engedték…

Linda sokat sírt az elkövetkezendő hetekben. Lehetőleg titokban. Ha valaki rajtakapta, könnyen ráfogta a terhességi hormonváltozásokra.

Egy szemvillanás alatt elérkezett az indulás napja. Addigra már egész hozzáedződött a gondolathoz, hogy egyedül kell megbirkóznia mindennel. Próbált erősnek látszódni, könnyednek, lazának tűnni a búcsú pillanataiban. Szerette volna, ha a párja a legszebb mosolyát, boldog arcát vinné magával. Egy erős nő képét. Mosolygott, de akkor sem tudott szabadulni attól a nyomasztó rossz érzéstől, ami azóta kísérti, ahogy a kezébe vette azt az átkozott parancsot.

Összerándult a gyomra, a szívét mintha ki tépték volna a helyéről, és ezt érezte újra, és újra, ahányszor csak eszébe jutott a misszió.

Gyengéden, és megbékélten szemlélte a búcsúzkodó őrnagyot. Minden pillanatot próbált elraktározni az örökkévalóság számára. Figyelte minden mozdulatát, rezdülését, a szeme sarkában bujkáló apró nevetőráncokat. Mélyen beszívta az illatát, itta a szavait…

Linda tudta, hogy ezek az utolsó érintések, melynek melegét egy életen át hordozni fogja. Feri még csak nem is sejtette, milyen érzések, gondolatok kavarognak felesége fejében. Ő a viszontlátás reményében búcsúzott mindkettőjüktől. Igen! A fiától is külön elbúcsúzott. Tudatta vele, hogy mennyire várja az érkezését, és nagyon sajnálja, hogy azon a napon ő pont nem lehet mellettük, de amint visszatér, soha-soha többé nem hagyja őket magukra.

Linda mosolyogva integetett a távolodó férje után, és mikor az már nem láthatta eleredt a könnye.

***

Linda tudja, amit mások oly viccesen kérdezgetnek egymástól: “Szerinted létezik az örök szerelem?” Létezik. Az övék épp ilyen volt. Szerették egymást. Olyan mély és erős szeretettel, melynek létezését még csak nem is sejtették, amíg nem találkoztak.

Az élet véget érhet egy pillanat alatt, de ezt a szerelmet már senki és semmi nem törölheti el. Az őrnagy magával vitte a sejtjeibe zárva, mint ahogy magával vitte a pici fia gyönyörű arcocskáját is.

Ami ihlette a történetet: ez a kép

Önarckép

Makacsul összeszorított száj.
Akkor se’ mondja:
“Valami fáj!”

Haragtól villanó szem.
Ütnék, de
nem tehetem.

Ráncokba szaladt arc.
Kérdezi tőled:
“Béke vagy harc?”

Dühtől remegő kéz.
Nem csap az asztalra:
“Most már elég!”

Bútól dübörgő szív.
Ordít a mélyről:
“Megöl a kín!”

Könnyektől csillogó szem.
Szavak nélkül súgja:
“Fáj ez nekem!”

Mosolyra húzódó száj.
Üzeni feléd:
“Szép a világ!”

Nyugodt, kisimult arc.
Tudja, hogy béke van.
Minek a harc!

Lágyan simító kéz.
Elmondja csendben
a szív üzenetét.

Lányom születésnapjára

17 év, mint a villám,
úgy elhúzott!
Tegnapnak tűnt, hogy születtél…
most nem túlzok!
Napról-napra, percről-percre
láttam változásodat.
Megölellek, picikéből, babácskából
lett nagylányomat!

Karácsony

Szeretem a karácsony hangulatát,
mikor sül a sütőben a fahéj illatú mézeskalács.
A tűz pattog, melegen duruzsol,
A tél hideg illata kúszik be az ajtó rései alól.

Kis karácsonyfa a szoba közepén,
ágain pattogatott kukorica-lánc.
Aranydió és alma a csillogó díszek helyett,
s a múltba visszaránt.

Átélem újra a régi varázslatot,
szívem izgatottan kalapál.
Sok díszes doboz bújik meg a fa alatt,
Mindenkire ajándék vár.

Piros és fekete

Piros a vér, és az érett paradicsom.
Pirosra színezi a természet a lemenő napot.
Piros a penge, mely a vörös húsba vág…
Feketén settenkedik a halál.

Piros az érett dinnyebél,
Piros az almán az almahéj.
Piros az arcon az izgalom.
Fekete a szívben a fájdalom.

Viszlát!

Valami fáj!
Itt! Itt legbelül.
Ott, ahol a szívem dobog.

Valami fáj!
Itt. Legbelül…
A bordáim mögött.

Ki akar törni,
kiszakadni.
Hallod, hogy szalad?

Kétségbe esve
kalapál,
majd gyengül a nyomás alatt.

Hideg, fekete
ujjaid közt
kisercen a vér.
Cseppenként szivárog.

Úgy érzem,
lassan,
magam mögött hagyom
ezt a világot.