Ilyen az élet

Agyam tompa.
Néma a szám.
Szemem néz,
de nem lát!
A Semmi végtelenébe réved…

Hisszük, hogy szép az élet,
míg az ember rá nem ébred.

Pofonok záporoznak,
lábak tipornak.
Felállnál,
de
térded összeroskad.
Már nem érzed Sorsodat,
csak éled.
Életed lassan ölő méreg.
Álruhában csábít, hiteget,
aztán az alma mérgezett felét
kínálja neked.
Torkodon akadt alma hatalma
rádöbbent arra, te balga!
hogy szép az élet, szépek a tegnapok,
és csak az fájhat, amit hagyok!
Szedd össze magad!
Akár kézen állva is
rázd le magadról
lelked kínjait!

Friss elmédben
hömpölygő gondolatok
árja
tépi fel néma szád lakatját
és szemed
a jövőbe tekint.

Éled a Sorsod,
mely néha óvatosságra int;
mert tudjuk: Szép az Élet,
az a fontos, az Ember
hogyan ébred!

Veszekedés után

Lelkemben már elcsendesült a vihar
Meggyötört szívem csak egyet akar:
Megpihenni.
Fáj a jövő, és fájnak a tegnapok.
Aki fontos volt, galádul elhagyott.
Örökre.
Bár mellettem van, meg is érinthetném a testét,
de jégpáncél öleli körül a lelkét.

Emlék

Hajlott hátú anyóka ül az eperfa alatt.
Lassan nyolcvan éves.
Fáradt tekintete a semmibe réved.
Merengve merengőn az ősz illatú nyárba…
Hol az a törékeny szőke lányka,
aki volt egykoron,
ki testvéreivel a mezőn mezítláb futkosott?
Hol a palatábla, amin írni tanult?
Hol van a tücsök–zajos rét, és a kislibák?
Hol van a szúrós tarló, az érett búzakalász?
Hol van a kemencében sült kenyér illata?
És hol van a szülői ház tapasztott sárfala,
a nádtető, a tűzön pattogó fahasáb,
a foltozott fazékban készülő szegényes vacsorák…?

Itt van! Itt van minden legbelül, őrzi a lélek!
Minden érzés, illatfoszlány megmaradt.
A semmibe révedő tekintet előtt
kiskecskék játszanak,
és a tanya romjaiból újraéled:
Szőke kislány vizet mer a kútból,
és bent a házban készül a vacsora.
És itt van újra a régi-régi nyár
jól ismert illata!

Mintha csak tegnap történt volna,
oly közel a távol!
Dédi lett a vézna kisleányból!
Néhány évtized, mily hamar elszaladt,
de a gyermekkor íze örökre megmaradt!

Gondolatok

A kéz foglalt,
s a gondolatok
cikáznak, száguldoznak szabadon!
Nem állja útjukat
idő, sem tér.
Félelmetes, egy fejbe
mi minden fér!
Azért viszont hálás vagyok,
hogy mások számára
nem láthatók a gondolatok!

A félelmetes hajvágás

– Neh-eh-eh-em akarok foh-foh-fodrászhoz menniiiii!  – Hüppögött Petike egész úton!

– De kicsikém! Le kell vágni a hajadat. Belelóg a szemedbe, és különben is, úgy nézel ki ezzel a hajjal, mint egy kislány!

– Nem vagyok kislány! Petike vagyok!

– Én tudom, de ezt nem tudja mindenki. – Mosolygott édesanyja a visszapillantó tükörből szipogó, tiltakozó kisfiára. Sajnálta azt a pici kis szívét, ahogy belepillantott a könnyektől csillogó szemekbe. Félt. Látta rajta, de képtelen volt meggyőzni, de azért továbbpróbálkozott:

– Olyan szép leszel, majd meglátod!

– De én nem akarok szép len-lenniiii! – és tovább hüppögött.

– Apa rád sem fog ismerni, este, ha hazajön.

– Mert kopasz leszek!

– Dehogy leszel! Gyönyörű, férfias frizurád lesz. Már hogy lennél kopsz?! Hogy jutott ilyen badarság az eszedbe?

– Robi mondta! Nevetett, amikor elindultunk. Annyira nevetett, még a hasa is rezgett, és azt mondta, hogy birkanyírásra megyeeeek!

– Oh, az az … – “átkozott kölyök!” – fejezte be Juli a mondatot, de már csak gondoltban. – Majd adok én neki, csak érjünk haza. Hátrakötöm a sarkát, az biztos!

– Tényleg hátrakötjük? – Petike kezdett egy kicsit felvidulni.

Megérkeztek. Mit volt mit tenni, kénytelen volt alávetni magát édesanyja akaratának. Petike gyanakodva nézett szét a fodrászüzletben, ahol a legnagyobb meglepetésére kellemes légkör fogadta. Senki nem sírt, nem visított, és a nénik, akik ott voltak, mind vidáman csacsogtak.

– Utálom a Robit! Már megint becsapott! Én azt hittem, hogy ő okos, meg mindent tud. Azt mondják, tíz éves. Az biztos sok, mert a múltkor, amikor cukrot pakoltam a zsebembe, anya megszámolta, és pont annyi volt. Tíz, és azt mondta: “Nem lesz az egy kicsit sok, Petikém?” Nekem nem tűnt soknak. Belefért a zsebembe. Igaz, a másikba is kellett rakni, de akkor is csak belefért… Akkor is utálom a Robit! Ha nagy leszek, én leszek az erősebb, meg az okosabb is!

Közben a fodrász néni odaültette a tükör elé és törölközőt terített a nyakába. Nyissz! És máris a vállára hullott az első tincsecske.

– Ez nem is fáj! – kiáltott fel a kisfiú meglepetten, közben felidézte azt a műsort, amit a Robi nézett a tévében, amikor látta, hogy nyírják a birkákat, amikor az összes bunda lejön róluk, és azt is látta, ahogy az egyik bácsi ráül szegényre. Biztos fájt neki, el akart szaladni.

– Ez nem is birkanyírás! Azt nem így csinálják. Láttam a tévében! – és ekkor már megkönnyebbülten mosolygott! A nénik pedig felkacagtak:

– Jaj, de édes vagy! – és kedvük lett volna egy nagy cuppanóst nyomni Petike feje búbjára!

Ami ihlette: Ez a kép!