Virágoskert

Anyukámnak kiskertjében
sok-sok virág nyílik
kora tavasztól egész
késő őszig.

Az első, amit láttam
csöpp kis hóvirág volt.
Bokrok alatt, hó között
fehérlő folt.

Aztán nyílt a jácint, nárcisz
és a sok tulipán!
Ja, és ne felejtsem a
kék ibolyát!

Megszerettem én is
a szép virágot.
Megígértem, többet
őket nem bántom.

Nem szaggatom,
nem tépkedem,
hogy szép virágos
kertünk legyen!

 

Varázsszemüveg

Egyszer voltam, hol nem voltam..
Ez a mese rólam szól!

Kilenc hónapon át
laktam anyukám hasát.
Oda bele hogy kerültem?
És hogyan jöttem ki onnan?
Nem tudom, csak azt látom,
anya hasa nem lyukas.
Kell, hogy legyen rá megoldás,
de ez nekem még magas.

Nyár volt, mikor megszülettem.
Szépen, lassan cseperedtem.
Nem csak nőttem! Okosodtam.
A világról is többet tudtam.
Megismertem a szobámat,
a lakást, és az egész házat.

Elhihetitek nekem,
hogy ez milyen nagy dolog.
Ami nektek felnőtteknek természetes,
az nekünk csupa talány és titok.

Mi lehet a konnektorban?
És az asztal alatt?
Jaj de félek!
Ez a kuka mindjárt megharap!
Az egyik virág szúr,
a vasaló pedig meleg.
A porszívó nagy, és zajos,
és mindent megesz.
És a fürdőkádból a víz,
vajon hová tűnik el?
Remélem, az a pici lyuk
engem nem nyel el!

Szereztem egy rúzst magamnak,
rögtön ki is próbálom!
Meglásd anya, milyen szép
lesz a te kislányod!
Ha már így belejöttem,
add kölcsön a cipődet!
Miért nézel ilyen furcsán?!
Nem vagyok már kisgyerek.

Másfél éves rég elmúltam.
Sőt, már kettő leszek.
Én tanítom a kistesómat,
hogy ő is ilyen nagy és okos legyen.

Emlék

Hajlott hátú anyóka ül az eperfa alatt.
Lassan nyolcvan éves.
Fáradt tekintete a semmibe réved.
Merengve merengőn az ősz illatú nyárba…
Hol az a törékeny szőke lányka,
aki volt egykoron,
ki testvéreivel a mezőn mezítláb futkosott?
Hol a palatábla, amin írni tanult?
Hol van a tücsök–zajos rét, és a kislibák?
Hol van a szúrós tarló, az érett búzakalász?
Hol van a kemencében sült kenyér illata?
És hol van a szülői ház tapasztott sárfala,
a nádtető, a tűzön pattogó fahasáb,
a foltozott fazékban készülő szegényes vacsorák…?

Itt van! Itt van minden legbelül, őrzi a lélek!
Minden érzés, illatfoszlány megmaradt.
A semmibe révedő tekintet előtt
kiskecskék játszanak,
és a tanya romjaiból újraéled:
Szőke kislány vizet mer a kútból,
és bent a házban készül a vacsora.
És itt van újra a régi-régi nyár
jól ismert illata!

Mintha csak tegnap történt volna,
oly közel a távol!
Dédi lett a vézna kisleányból!
Néhány évtized, mily hamar elszaladt,
de a gyermekkor íze örökre megmaradt!

Gondolatok

A kéz foglalt,
s a gondolatok
cikáznak, száguldoznak szabadon!
Nem állja útjukat
idő, sem tér.
Félelmetes, egy fejbe
mi minden fér!
Azért viszont hálás vagyok,
hogy mások számára
nem láthatók a gondolatok!

A félelmetes hajvágás

– Neh-eh-eh-em akarok foh-foh-fodrászhoz menniiiii!  – Hüppögött Petike egész úton!

– De kicsikém! Le kell vágni a hajadat. Belelóg a szemedbe, és különben is, úgy nézel ki ezzel a hajjal, mint egy kislány!

– Nem vagyok kislány! Petike vagyok!

– Én tudom, de ezt nem tudja mindenki. – Mosolygott édesanyja a visszapillantó tükörből szipogó, tiltakozó kisfiára. Sajnálta azt a pici kis szívét, ahogy belepillantott a könnyektől csillogó szemekbe. Félt. Látta rajta, de képtelen volt meggyőzni, de azért továbbpróbálkozott:

– Olyan szép leszel, majd meglátod!

– De én nem akarok szép len-lenniiii! – és tovább hüppögött.

– Apa rád sem fog ismerni, este, ha hazajön.

– Mert kopasz leszek!

– Dehogy leszel! Gyönyörű, férfias frizurád lesz. Már hogy lennél kopsz?! Hogy jutott ilyen badarság az eszedbe?

– Robi mondta! Nevetett, amikor elindultunk. Annyira nevetett, még a hasa is rezgett, és azt mondta, hogy birkanyírásra megyeeeek!

– Oh, az az … – “átkozott kölyök!” – fejezte be Juli a mondatot, de már csak gondoltban. – Majd adok én neki, csak érjünk haza. Hátrakötöm a sarkát, az biztos!

– Tényleg hátrakötjük? – Petike kezdett egy kicsit felvidulni.

Megérkeztek. Mit volt mit tenni, kénytelen volt alávetni magát édesanyja akaratának. Petike gyanakodva nézett szét a fodrászüzletben, ahol a legnagyobb meglepetésére kellemes légkör fogadta. Senki nem sírt, nem visított, és a nénik, akik ott voltak, mind vidáman csacsogtak.

– Utálom a Robit! Már megint becsapott! Én azt hittem, hogy ő okos, meg mindent tud. Azt mondják, tíz éves. Az biztos sok, mert a múltkor, amikor cukrot pakoltam a zsebembe, anya megszámolta, és pont annyi volt. Tíz, és azt mondta: “Nem lesz az egy kicsit sok, Petikém?” Nekem nem tűnt soknak. Belefért a zsebembe. Igaz, a másikba is kellett rakni, de akkor is csak belefért… Akkor is utálom a Robit! Ha nagy leszek, én leszek az erősebb, meg az okosabb is!

Közben a fodrász néni odaültette a tükör elé és törölközőt terített a nyakába. Nyissz! És máris a vállára hullott az első tincsecske.

– Ez nem is fáj! – kiáltott fel a kisfiú meglepetten, közben felidézte azt a műsort, amit a Robi nézett a tévében, amikor látta, hogy nyírják a birkákat, amikor az összes bunda lejön róluk, és azt is látta, ahogy az egyik bácsi ráül szegényre. Biztos fájt neki, el akart szaladni.

– Ez nem is birkanyírás! Azt nem így csinálják. Láttam a tévében! – és ekkor már megkönnyebbülten mosolygott! A nénik pedig felkacagtak:

– Jaj, de édes vagy! – és kedvük lett volna egy nagy cuppanóst nyomni Petike feje búbjára!

Ami ihlette: Ez a kép!

Piri

Gyönyörű tavaszi nap volt. Igazi ráérős, semmittevős hétvége. Piri felkapta a könyvet, és elindult vele kifelé. Ki az udvarra, a kerteken át az erdő felé.

Ott, ahol a kiskertek véget értek, kezdődött a mező. Felvezetve az erdőt, elválasztva a civilizációt a természet lágy ölétől.

Piri könnyedén lépkedett a puha talajon és közben eszébe jutott, hogy senki nem műveli ezt a területet. Néhány éve még a sarjadó vetésen át baktatott ki az erdőbe, ha csendre és nyugalomra vágyott, vagy ha szeretett volna egy kicsit feltöltődni a napsugarak melegével. Imádott napozni.

Mintegy 500 méternyire távolodott el a kertektől. Az erdő széle előtt megállt. Körülnézett. Nem látott senkit. Azt gondolta, akkor őt sem látják. A könyvét ledobta a fűbe, és lassú mozdulatokkal – a tájat kémlelve – gombolni kezdte a ruháját. Közben fülelt, ha látni nem is lát, de hall-e valami szokatlan, oda nem illő neszt.

Hagyta, hogy a ruhája lágyan lecsússzon róla. Ő kilépett belőle, és lehasalt a fűbe. Biztonságban érezte magát a fű és a virágok ölelésében. Megfelelő távolságban és közelségben mindentől és mindenkitől…

Néhány perc múlva már távoljárt erdőtől, mezőtől, és a képzelet szárnyain kalandozott könyvének hőseivel.

***

Döme nagyon jól ismerte Piri szokását, és alig várta, hogy a jó idő kicsalogassa a lányt. Imádta a napsütést, imádta, mert tudta, hogy a napsugarak olyan dolgokra képesek, amire ő nem.

Quasimodo – mindenki csak így emlegette a faluban. Sokan még a rendes nevét sem tudták.

Piri mindig kedves volt vele, pedig irtózott tőle. Szánta a szerencsétlent, és ezt igyekezett eltitkolni. Nem akarta szánakozásával bántani.

Amint beköszöntött a jó idő, Döme mindennap megjelent az erdőben, és várta, mikor pillantja meg vágyai tárgyát, könyvvel a kezében közeledni az erdő felé…

Már évekkel ezelőtt kialakított magának egy tuti rejtekhelyet, hogy a lány ne vehesse észre, de ő tökéletesen lásson mindent. Döme most is ott kuksolt fent a fa tetején az ágak takarásában. Készült. Mint minden alkalommal. Remegő kézzel emelte szeme elé a távcsövét. Sokszor hiába. De ma! Ma végre megpillantotta. „Jön! Jön Piri!” – könnyen, és légiesen lépdelt, mit sem sejtve az őt kukkolóról. Döme szíve a torkában dobogott! „Végre!” – sóhajtott fel megkönnyebbülten. Több hónapnyi várakozás és vágyakozás szakadt fel a sóhajjal és szállt a fák közé. Még a levelek is megrezzentek.

„Végre!” – kiáltott fel Döme magában, amikor Piri ruhája lecsúszott a földre. Kis híján hangosan buggyant ki a száján, de gyorsan észbekapott. Hónapok óta várta ezt a pillanatot. Nem ronthatja el, rögtön az elején. Eddig olyan jól ment minden.

Készített néhány fényképet a gyűjteményébe, hogy akkor se maradjon Piri nélkül, amikor hideg van, amikor rossz idő van, amikor nem süt a nap. Főleg télen, azon az átkozott hosszú télen…

… és lassan babrálni kezdett a nadrágja gombjaival.

A történetet ez a kép ihlette!