Munka után

Cinege elnyúlva ült a padon. Lábait szétvetette, egyiket behajlította, a másikat hosszan előrenyújtotta. Bal karját a pad háttámláján pihentette és egy doboz Borsodit szorongatott a kezében, aminek már legalább a fele hiányzott. Rövid időn belül ez volt a harmadik doboz, melyet az ismerős pattanás és sziszegés kíséretében felnyitott, hogy tartalmát végig csorgathassa a torkán, hűsítve az utat, melyet a keserű ital érintett egészen le a gyomráig.

Erősen napbarnított bőre arról árulkodott, hogy rengeteg időt tölthet a szabadban. A nyaka a póló és a kissé zsíros szőke haja között szinte fekete volt. Legalább tíz évvel fiatalabb volt, mint amilyennek látszott. Nem csak a kétkezi munka hagyta nyomát az arcán, hanem az évek alatt mértéktelenül elfogyasztott alkohol is.

Hosszan és mélyen szívta be az utolsó slukkot, majd egy hanyag mozdulattal elhajította a csikket, és tovább stírölte a csajokat. Ez volt a kedvenc sportja. Egy-egy fárasztó nap után kiült a Fő térre, és minden lányt, csajt, nőt alaposan szemügyre vett, aki csak elhaladt előtte. A nyár volt a kedvenc évszaka, ilyenkor többet megmutattak a lányok magukból. Imádta a miniszoknyából, sortból kikandikáló formás lábakat, az áttetsző topokat, mély dekoltázsokat. Szóval mindent, ami csak látni engedett valamicskét is egy nőből.

Másnap az építkezésen aztán nagyképűen és dicsekedve mesélte, micsoda bigét sikerült megint az ágyába csábítania. Cinegének egész életében egyszer sikerült egy olyan nőt megkapnia, amilyenről sztorizgatott. Tavaly nyáron maga sem tudta, hogyan keveredett el egy diszkóba, hiszen nem vonzották az ilyen helyek, már csak azért sem, mert a harmincöt évével öregnek számított a sok zsengekorú ifjú között.

Volt ott egy harmincas, jól öltözött csinos nő a bárpultnál. Sokat ivott. Nagyon sokat. Cinege mellé keveredett mikor italt rendelt magának. Most kivételesen nem akart ismerkedni, legalábbis nem ezzel a flúgos csajjal, aki egyfolytában mondta a magáét, akár volt ki meghallgassa, akár nem. Mindenki menekült mellőle, pedig piszok csinos csaj volt, csak kár, hogy tök részeg.

Szidta a férfiakat, különösen azt az egyet, aki átejtette, becsapta, aki egy olyan rohadt mocskos állat, hogy még a szeretőjét is megcsalta – őt! Pont őt! Cinege éppen távozni készült a pulttól, mikor a nő elkapta a karját, és könnyes szemekkel kérdezte:

– Ugye, te nem hagynál el engem soha? Nem csapnál be egy másik nő miatt, még a feleséged miatt sem, ugye?

Cinege először ki akarta szakítani magát a nő szorításából, majd megsajnálta. Tudta, milyen érzés az, ha az embert pofára ejtik. Addig-addig vigasztalta, bizonygatta neki, hogy ő bizony nem tenne ilyet soha az életben, hogy már-már elhitte, ők összetartoznak. Akkor, ott a diszkó mellékhelyiségében magáévá tette a nőt, akinek még a nevét sem tudta, csak annyit tudott róla, hogy gyönyörű formás teste van, és szép, illatos a ruhája.

Cinege teljesen megrészegült tőle. Álmában sem gondola volna, hogy valaha is sikerül megkapnia egy ilyen finom és elegáns nőt. Nem érdekelte, hogy az erős alkoholos befolyásoltság alatt álló nő nem volt annak tudatában mit cselekszik, és azzal sem, hogy kivel, csak az ösztönei hajtották, bosszút és vigaszt akart.

Nem találkoztak többet. Cinege hetekig kereste. Érezni akarta a bőre selymességét, testének formás íveit, az illatát. Most is rágondolt, ahogy ült a padon, és nézte az előtte elsétáló lányokat.

Egy fiatal cicanadrágos lány sétált el a pad előtt. Cinege őt is végig mérte, majd odaszólt a lánynak:

– Kiscsibém, de jó görbe lábaid vannak! – a lány ösztönösen odafordult, majd a feje búbjáig elvörösödve folytatta útját. Szegény lány. Olyan riadt volt, mint egy őzike, és ez a bunkó alak még taposott egyet amúgy is alacsony önbizalmán. Cinege már nem is foglalkozott vele, figyelmét már a következő nő kötötte le. Csinos, formás testű nő közeledett, ringó léptekkel, szűk farmernadrágban, körömcipőben. Látszott rajta, hogy szándékosan nem akarja észrevenni a padon ülő alakot. Nem fordult el, csak egyszerűen úgy csinált, mintha nem lenne ott senki, pedig Cinege jól hallhatóan rázendített, amint elhaladt előtte:

– A nézését, meg a járását, csípőjének a ringását… Azt a kurva! De jó segge van ennek a spinének! – folytatta magában, ahogy a nő után nézett, és hátulról is szemügyre vehette. – Ha nekem ilyen seggem lenne, én egésznap a kezemen ülnék! Pfú, ha ezt a Piton látná, bakker! Neki is bejönnek az ilyen bigék. Na, de jobb is, hogy nincs itt. Neki valahogy nagyobb sikere van a nőknél. Nem tudom hogy csinálja, mikor neki sincs több, mint nekem. Bár, ha ketten vagyunk, nekem is jut csaj, mondjuk nem ilyenek, mint ez is itt, de az is csak valami. – kortyolt egyet a söréből, és egy újabb szál cigaretta után kezdett kotorászni. – Azt szokták mondani, minden lyuk egyforma, csak a keret más! De azé’ nem mindegy milyen az a keret, na!

Cinege eleinte leszólítgatta a hölgyeket, megpróbálta meghívni őket egy kávéra, de senki nem állt szóba vele. Volt, aki arrogánsan elhajtotta, de olyan is akadt, aki vigyázott Cinege lelkére, és kedvesen utasította el az invitálást.

Egy másik alkalommal egy szál vörös rózsával vadászott, de azzal sem járt sikerrel. Senki nem akart a szíve királynője lenni, pedig volt, aki elé még le is térdelt.

Aztán levelet írt egy ismeretlen barnának, aki rendszeresen arra járt, amerre ő üldögélni szokott. Ez a levélírós dolog is Piton ötlete volt. Szerinte a csajok szeretnek levelet kapni. Na, a nő azóta sem járt arra, és válaszlevelet sem kapott, pedig semmi tolakodó nem volt abban a néhány sorban, csak mindössze annyi, hogy szeretne ismerkedni. Nincs abban semmi rossz. Minden ember természetes igénye, hogy kapcsolatra vágyik. Szerzett egy kitépett füzetlapot, és arra írta meg a levelet, amit a nő autójának a szélvédőjére rakott. Kifigyelte, hol parkol, és az ablaktörlő lapáttal odacsíptette. A nő először szétnézett, mielőtt elvette volna a papír cetlit, majd megpróbálkozott az olvasással, de nem sikerült minden szót kihámoznia.

„Kedves Hölgyem

Szeretnék ismerkedni olyanhölgyel aki Magányos nincsensenkije márugyértem nincs iletve nemjár senkivel énis magányosvagyok írdmeg címed…. és ha írsz ere címre irjj…”

Hülye picsa volt ez is, pedig – dohogott a férfi magában – pedig aszittem, ez nem olyan, ez olyan másnak láccott. Olyan kedves arca volt, meg minden.

Ahogy fogyott a hűs nedű a dobozból, úgy nőtt Cinege gyűlölete a szép és csinos nők iránt, akik még csak egy pillantásra sem méltattak egy olyan kaliberű figurát, mint ő.

– Lenéznek, megvetnek. Ezeknek a szukáknak nem kell a kétkezi munkás! Ezeknek nem férfi kell, csak a drága ruhák, a kocsi, a pééz, meg luxuslakás! Na, ez is e! Ez a szőke kurva! Mit eszik ezen a puha pöcsön?! Micsoda nyálas kis macskajancsi!

Összeszorította a kiürült sörös dobozt, és köpött egyet.

A történet a bódé mögül figyelő nő szemszögéből

A törtnet egy Nő szemszögéből

Visszatérés

Őszi szél borzolta a fák maradék lombáját. Néhány falevél táncra perdült a sírok között, majd hirtelen, szégyenkezve meglapult a halmok lábánál. Juli magányosan álldogált a szitáló esőben. Kicsit összébb húzta a kabátja gallérját a nyakán, és egy ázott tincset kisimított a szeméből. Hagyta, hogy a könnyei az esővel keveredve folyjanak végig az arcán. Nem viselt sapkát, és esernyőt sem hozott magával, csak egy szál virágot, mint minden évben.

Húsz éve történt, és Julinak mégis itt fekszik szívének-lelkének egy darabja Ákossal a rideg kő alatt, és eddig úgy tűnt, ott is marad örökké. Húsz éve minden ősszel kilátogatott a temetőbe, és átengedte magát a múlt fájdalmas és édes emlékeinek.

A mai nap más volt. Búcsúzni jött. Nem Ákostól, csak a helytől, a temetőtől, a sírtól. Búcsúzni annyi év után, amit eddig képtelen volt megtenni.

Ákos volt élete nagy szerelme. Az első igazi nagy szereleme, első mindenben, aztán a Sors közbekiáltott, és elvette tőle, kitépte őt az életéből. A Halál egy átkozott motorbalesetnek álcázott tragédiaként jelent meg, és zúzta porrá az álmaikat egy szempillantás alatt.

Juli sokáig nem tudta felfogni, mi történt. Aztán nem akarta felfogni. Szinte még gyerekek voltak, de tervezték a közös jövőt. A szülők ellenezték, hogy tizennyolc évesen összeházasodjanak, ezért hogy összetartozásukat kifejezzék, gyűrűsujjuk belső oldalára tetováltatták a végtelen, az örök szerelem jelét, nem sokkal a baleset előtt.

Aztán a Sors addig-addig lökdöste Julit az Élet országútján, míg férjhez nem ment. Akár boldognak is érezhette volna magát, hisz a férje őszinte rajongással szerette. Akarva sem tudott volna rá rosszat mondani, és ez még jobban felerősítette Juli lelkiismeret furdalását, amiért nem tudta a férjét olyan szenvedélyesen szeretni, ahogy azt megérdemelné, ahogy annak idején Ákost szerette. Inkább csak szeretgette, mint embert, mint a gyermekei apját. Külső szemlélő számára ők voltak a tökéletes család, de azt senki nem tudta, hogy Juli szívében az első helyen még mindig Ákos szerepel. Örökké.

Aztán valami megváltozott. Történt valami, ami Julit teljesen kizökkentette bebetonozott, és tökéletesnek látszó életéből. Megismerkedett Szabolccsal. A tizennyolc éves fiú Juli tizenöt éves lányát hozta haza motorral az iskolából, amikor először találkoztak.

Helyes, nyílt tekintetű fiú. Julit mintha áram rázta volna meg, amikor bemutatkozáskor a kezét nyújtotta. Fürkészte a fiú arcát, és kereste magában a magyarázatot, és ugyanakkor mélységes szégyent érzett, mert érezte, hogy megmozdult benne valami, amiről már azt hitte, régen halott. Megmozdult benne az igazi nő. Csak egy pillanatra, erőtlenül, mint szárnyait próbálgató pillangó rezdült meg a mélyben, de a két évtizedes kőkemény burok mégis megrepedt. A szégyenérzet mellé most már a félelem is odafurakodott. Nem tudta, mi történik vele, és mivel ismerős érzések ébredeztek szunnyadó lelkében, ez még félelmetesebbé tették az egész pillanatot. Alig várta, hogy Szabolcs elköszönjön, és távozzon. Juli azonnal a lányának esett:

– Ki ez a fiú, és hogy mertél sisak nélkül felülni arra az átkozott motorra!

– Anya! Nyugodj már le! Csak egy srác a suliból! És egyáltalán nem az esetem, ha erre vagy kíváncsi. Nem járunk, és nem is fogunk. Csak azért hozott haza, mert véletlenül meghallotta, amikor az osztályból a fiúk bunkóztak velem. Beszólogattak, és nem is tudom…, izé… és Szabi tulajdonképpen megmentett.

Juli képtelen volt elterelni a gondolatait Szabolcsról. Jó érzés volt rágondolni, ugyanakkor nem értette, mit akar egy gyerektől, hisz akár a fia lehetne. Teljesen összezavarodott.

Néhány nap múlva csengettek. Juli nyitott ajtót, és a döbbenettől hátrálni kezdett. Szabolcs állt az ajtóban. Le sem vette a szemeit a nőről. Az ajtót lassan becsukta maga mögött, és követte Julit.

– Nincs itthon… – kereste Juli a szavakat – a lányom nincs itthon.

– Tudom – mondta a fiú, és a következő pillanatban ajkai már Juli ajkára tapadtak. A nő először megpróbált tiltakozni, de minden ereje elhagyta. Vulkánként tört elő lelkéből az évtizedek mázsás súlya alól felszabaduló szenvedély a megrepedezett kéreg alól, majd heves, szűnni nem akaró zokogással borult a fiú vállára. Szabolcs először gyengéden, majd egyre erősebben szorította magához.

Juli ekkor még nem is tudta, hogy Szabolcs gyűrűsujjának belső oldalán van egy pici tetoválás…

Ez az írásom megjelent az novemberi Minerva Capitoliuma c. online magazinban

Az életmentő zenebona

Még egy utolsót lüktetett a nyár. A napsugarak igazán kitettek magukért, majdnem harminc fokig melegítették fel a levegőt, ami aztán az este közeledtével gyorsan le is hűlt. Julis néni dühösen csapta be a szobája ablakát. No, nem azért mert fázott.

– Ez az átkozott füst már megint! – zsörtölődött fennhangon – Hogy miért nem tud ilyenkor szakadni az eső!

Ha Julis nénin múlna, akkor tavasztól őszig minden hétvégén, – legalábbis pénteken és szombaton – szakadna az eső. Nem bírja elviselni, hogy a szomszédai jól érzik magukat, és rendszeresen összejönnek egy kis sütögetésre, bográcsozásra. Igazából ő sem tudja, ilyenkor melyiket is utálja jobban: a füstöt, – ami miatt nyáron is be kell csukni az ablakot, és még így is beszivárog a réseken, – a harsány jókedvet, vagy azt az átkozott tuc-tuc zenét?

Mérgelődve, fejét csóválva becsoszogott a szobájába. Betelepedett a kedvenc hintaszékébe. Mondjuk, másik hintaszék nem is volt a háznál. Ezt is az unokáktól kapta, mert azt mondták, ez olyan mamás. Szerette ebből a székből nézni a tévét. Időnként egy kicsit meg-megringatta a széket, szája mozgott, mintha rágna valamit. A szemei a tévéképernyőjére meredtek, de a gondolatai messze kalandoztak a múltba.

Julis néni csak egy zsémbes öregasszony volt a szomszédok szemében. Egy zsémbes, megkeseredett öregasszony. A gyerekek a háta mögött nemes egyszerűséggel csak boszorkánynak nevezték. Elég idős és ráncos volt már ahhoz, hogy már a puszta megjelenésével kivívja magának ezt a nevet. Tetőtől talpig feketében járt. Mindig. Pontosabban a ruházata valaha volt csak fekete. Az anyagok vele együtt elhasználódtak, megfakultak.

Sovány kis teste meghajlott az évek súlya alatt. 92 év az csak 92 év, akárhonnét nézzük. Számtalan ránc vetett mély barázdákat az arcára. Egyszer egy kisfiú meg is kérdezte anyukájától, hogy miért olyan gyűrött a néninek a bőre. Az anyuka zavartan próbálta csitítani a gyereket, és magyarázott neki valamit suttogva arról, hogy az emberek így néznek ki, ha már nagyon öregek lesznek.

Julis néni már 26 éve él egyedül. Eltemette az urát, rá két évre az egyik lányát. Unokái, dédunokái ritkán látogatják. Mindenki lót-fut, hajszolja az életét. Valójában sosincs annyira egyedül, mint amennyire ő azt állítja. Nyugdíjas gyerekei mindennap meglátogatják. Hol az egyik, hol a másik, de olyan is előfordul, hogy mind a hárman egyszerre futnak be.

Julis néni próbált a műsorra koncentrálni, de figyelmét elvontra az udvarról beszűrődő zene és az azt kísérő lárma. Valaki felnevetett és teli torokból üvöltötte: „Kikészít az exem, hiába veszekszem…!”. Betelt a pohár. Julis néni nagy nehezen kikecmergett a hintaszékből, belelépett a kockás, viseltes házi papucsába, megigazította fején a kendőt, és folyamatos morgolódások közepette megindult kifelé.

– Ez nekik nevetés! Szegény Fürge nem tudott így nyeríteni, pedig micsoda ló volt az istenem! Emlékszem, mikor szüreti mulatságba mentünk az urammal. Akkor is a Fürgét fogta be. Na, azok voltak az igazi mulatságok! Abban az időben még rendes zenét csináltak. Reggelig húzta a cigány. De jókat is táncoltunk. Erre még azt sem lehet. Egy jót táncolni… Mit élveznek ezen a mai fiatalok, ezen az átkozott zenebonán?! Semmi szépség meg jóság nincs ebben. Az ember csak megsüketül tőle… Hogy nem fagy be a valaguk! – Megállt egy pillanatra. Fázósan összehúzta magán a kardigánt, és ballagott hátra a kert irányába, hogy átkiabáljon a szomszédoknak. Orrát megcsapta a készülő pörkölt illata, ami már jócskán elnyomta a füstöt. Nagyot nyelt. Ha megkínálnák egy tányérkával, bizony elfogadná, és akkor lehet, nem is zavarná annyira ez a nyárbúcsúztató összejövetel. Meg a zene is elviselhetőbb lenne.

Váratlanul stílust váltottak: „Ezekkel a sofőrökkel baj van…!” Bömbölték a hangfalak és a társaság egyik része, míg többen visítva tiltakoztak:

– Jaj ne má’! Most komolyan ezt kell hallgatni?! Feriiiii, kapcsold má’ ki ezt a szart!

Aztán egy óriási csattanás hasította ketté az estét, a zenét, az egész viháncolást. Julis néni meg is tántorodott. Az ijedtségtől e, vagy megremegett alatta a föld, nem tudta volna megmondani, Lassan visszafordult a ház felé, és látta, hogy az ablakon sűrű porfelhő száll ki. A társaságból többen felocsúdtak, és futottak megnézni, mi történt. A házba érve aztán megtorpantak. A szoba közepén egy kamion állt. Átszakított a falat, a hintaszék ripityára törve hevert a romok alatt…

Ez az írásom megjelent az októberi Minerva Capitoliuma c. online magazinban

Sárga levelek

Reszkető kézzel hajtogatta szét a megsárgult levelet. Nehézkes mozdulatokkal tudta csak kiszedni a borítékból. A hajtások mentén már elrongyolódott a vén papír, helyenként olvashatatlan pacává folyt szét a tinta. De ő minden sorát, minden betűjét kívülről tudta. Tudta, mert ezerszer elolvasta, tudta, mert ő írta.

Pergamenszerű, száraz és eres kézfejével letörölt egy nem létező könnycseppet a szeme sarkából. Ez a mozdulat már olyan megszokottá vált számára, amikor vissza-visszaröppent a múltba, hogy észre sem vette, kiszáradt a forrás, elapadtak a könnyek. A szemében már nem égett az a tűz, ami a lüktető élet csalhatatlan jele volt, ami arról árulkodott, hogy vannak még tervek, van még jövő. Megkopott a fénye. Elfáradt. Nem létezett számára semmi más, csak a múlt.

Alig töltötte be a tizenkilenc, amikor megírta ezt a levelet. Az utolsót. Soha nem lehetett biztos benne, hogy aztán a küldeménye célba is ér. De írt, amikor csak tudott, mert megígérte…

Aztán 1944 kora őszén marhavagonba zsúfolva zötykölődött Szibéria felé…

Három évet töltött orosz fogságban. Három év kényszermunka, három év szenvedés, távol a hazájától, távol a szerelmétől… Még egy nyomorult levelet sem írhatott. Még egy szót sem. Annyit sem, hogy „Élek!”

Egyedül az tartotta benne a lelket, hogy amikor besorozták, megígérte, hogy hazatér, és ő is ígéretet kapott arra, hogy várni fogják…

Aztán adódott egy pillanat, egy lehetőség, és megszökött. Nem gondolt a kockázatra, pedig tudta, számtalan társát lőtték agyon az őrök, de vezette a hite, hogy neki sikerül, hajtotta az évekkel korábban tett ígérete. Tudta, hogy nem halhat meg. Ő nem. Most nem.

Embertelen hittel és szívóssággal tartott hazafelé, Magyarországra. Hónapokon keresztül bujkálva, menekülve, éhezve és fázva. Kétsége nem volt afelől, hogy esetleg nem várják otthon. Várják, mert megígérték. És ő küzdött csontsovánnyá fogyva, láztól vacogva, mert megígérte…

Kisgyermekként azt hitte, nincs is annál kegyetlenebb, mint amikor a trágyától gőzölgő istállóban kellett aludnia a jószágok között, amikor felhasította a kenderkötél a tenyerét, és a bika letarolta a gazda kukoricáját, mert ő nem bírta megtartani a hatalmas állatot, és sírva bujkált a fiatalúr elől, hogy elkerülje a megtorlást… Amikor az édesapja lenyomorodott, és minden pénzüket az orvosokra költötték, amikor nem volt mit enni, csak kukoricakását, azt is vízbe főzve, mert a tejet, túrót vitték a piacra… Akkor azt hitte, nincs is ennél rosszabb! Szegény, mezítlábas parasztgyerekként kinőtt, féllábszárig érő kopott nadrágjában nem is sejtette, hogy milyen gazdag.

Akkor nem tudta, de a háború és a fogság sok mindenre megtanította, és örökre megváltoztatta. Minden egyes sejtjében ott maradt annak a borzalomnak a lenyomata.

72 év alatt nem telt el úgy nap, hogy ne jutott volna eszébe az a bizonyos ősz, és ne adott volna hálát szerelméért, aki várta haza, akkor is, amikor már nem volt remény. Várta, mert ő esküvel fogadta, hogy hazatér…

Tulajdonképpen jövendőbelijének köszönhette az életét. A lánynak, aki megígérte, hogy várni fog rá, amíg csak él, a lánynak, akinek megígérhette, hogy akárhogy is, de hazatér.

Üres lett a ház nélküle. Egyedül maradt. Nem otthon az otthon így.

A gyengülő napsugarak langyos ölelése örök mosolyt dermesztett a fáradt, ráncos arcra, és hirtelen megsemmisült a múlt. Egy sárga falevél bucskázott alá az ágról. Búcsúzik csendben a nyár, és vele készülődik egy lélek. Nem fáj, mert valaki megígérte, hogy vár rá odaát…

Ez az írásom megjelent a szeptemberi Minerva Capitoliuma c. online magazinban

Hotel An der Wien

Laura ma korán végzett, mint minden pénteken. Megkönnyebbülten lépett be a lakásba. Táskáját lazán felakasztotta, és a kulcsok is a megszokott helyükre kerültek. Ma valahogy sokkal szebben sütött be a nap a szoba ablakán, mint eddig bármikor. A lakásnak még a levegője is más volt. Olyan szabadság illatot árasztott.

Nem véletlen. Ugyanis két hétig a munkahelye környékére sem megy. Hónapok óta erre készült. Megbeszélték Petivel, hogy ő is itthon marad, és elmennek végre egy egész hétre. Évek óta nem voltak nyaralni, csak hébe-hóba jutottak el egy-egy wellnesshétvégére. Jó az is, persze, na de egy igazi nyaralás!

Petinek mindig közbe jött valami. Vagy egy kolléga felmondott, vagy egy másik lebetegedett, lényeg az, hogy mindig volt valami kifogás, ami miatt nem tudott egyfolytában egy egész hetet sem kivenni. Na, majd most!

Laura Bécsbe vágyott. Kisgyerekként volt ott utoljára, és annyira jól érezte magát abban a városban, mintha mindig is ott élt volna.

Elhatározta, szétnéz a neten, keres valami jó kis szálláshelyet, és ha Peti hazajön, le is foglalja. Csinált magának egy jegeskávét, és a finom hűs itallal a kezében lehuppant a gép elé.

Észre sem vette, mennyi ideje ült már a gép előtt. A szállodák böngészését hamar megunta, de a látnivalók teljesen magával ragadták.

− Szia Bogarca! Mit csinálsz?

− Szia! Tervezem a nyaralásunkat. Gyere nézd meg, mennyi szuper hely van Bécsben, amit meg kell néznünk!

Péter odahajolt Laurához, nyomott egy puszit az ajkaira, és bűnbánó hangon megszólalt:

− Mondanom kell valamit…

Laura gyomrában mintha kést forgattak volna. Az öröm és a lelkesedés azonnal leolvadt az arcáról. Tudta, hogy mi fog következni, és már nem is akarta hallani. Lehajtotta a laptop tetejét, és lassan, nagyon lassan felállt. Szemei Péterre szegeződtek. Már nem fájdalom volt benne, mint évekkel ezelőtt, nem az elkeseredett remény, hogy majd később, hátha később mégis sikerül elszabadulni. Nem. Ezeknek már nyoma sem volt. Valami gyilkos elszántság ült ki az arcára.

Péter folytatta: − Tudod, most hogy vannak az átszervezések, és a Géza meg a Vendi is…

− Ne folytasd! − szakította félbe Laura meglepően nyugodt hangon. Hangja nem volt összhangban azokkal az érzelmekkel, amit az arcáról le lehetett olvasni, és ez megrémítette Pétert. − Már nem érdekel − mondta, és bevetette magát a hálóba, de olyan mozdulatokkal, amivel egyértelműen férje tudtára adta, nem merje követni.

Péter tisztában volt vele, hogy csalódást okozott a feleségének, de azt remélte, egy vacsorával ki tudja engesztelni, hisz máskor is volt már ilyen, és mindig meg tudták beszélni. „túl sokszor volt már ilyen!” − döbbent rá Péter.

Nem telt bele sok idő, és Laura egy bőrönddel felpakolva jött elő a hálószobából. Péter a csodálkozástól alig tudott megszólalni:

− Te meg… te meg hová készülsz?

− Nyaralni – felelte kimérten Laura − és légy szíves ne keress! Majd jövök… ha jövök − tette még hozzá alig hallhatóan.

− Na de mégis hová? Laura! Miért csinálod ezt? Beszéljük meg! Tudod, hogy én is mennyire akartam ezt a nyaralást, de a cég…

Laura közben berakta a csomagtartóba a bőröndjét, beült a volán mögé, a napszemüvegével hátra fogta a haját, és csak annyit mondott a férjének csendben, nyugodtan, miközben beindította az autót:

− Baszódj meg Peti a cégeddel együtt!

Köszönésképpen odaintett még a leforrázott Péternek, és elhajtott.

Néhány utcával arrébb még megállt, beütötte a telefon GPS-ébe hogy Hotel An der Wien, és gázt adott. A hangszórókból kedvenc zenéje dübörgött, és minél messzebb került Pesttől, annál jobban érezte magát.

Jó háromórás autóút állt előtte, de ezt egyáltalán nem bánta. Soha nem vezetett még ennyit egyedül, főleg nem külföldön. Bizonyítani akart, elsősorban magának, hogy képes rá, meg tudja csinálni.

Harminc éve álmodozott arról, hogy visszamegy Bécsbe. Petivel szeretett volna menni, megmutatni neki azokat a helyeket, amiket kisgyermekként látott, de most inkább azt érezte, minél messzebb kerül Pétertől, annál jobb. Egyáltalán nem akart a férfira gondolni, sem a kapcsolatukra. Belefáradt ebbe a sok majd-ba, meg ígérgetésbe.

A kora esti órákban Laura büszkén parkolt le a hotel udvarán. „Megcsináltam! Megcsináltam!” − ujjongott magában.

Kiszállt, kinyújtóztatta izmait, és szemügyre vette az ismerős épületet. Olyan más volt minden, mint ahogy emlékezett. Harminc év azért csak harminc év. Ötéves volt, amikor a szüleivel járt itt. Azért is választotta ezt a hotelt. Nincs bent mélyen a városban, de tömegközlekedve mégis minden könnyen elérhető.

Emlékezett rá, hogy mennyire jókat aludt ebben a hotelban, mennyire élvezte a reggeliket. Szíve szerint soha nem ment volna haza. Ez 1986-ban volt, abban az évben, amikor az első magyarországi nagydíjat rendezték. Tele volt hotel, és mindenki a Hungaroringre igyekezett. Nem értette a nyelvüket, de ezt szót kihallotta a beszélgetésekből, és azt ő is tudta az apjától, hogy mi az a Hungaroring.

Laura egy percig sem aggódott, hogy lesz-e szabad szoba. Mosolyogva gondolt arra, hogy barátai komplett idiótának tartanák, amiért így nekivágott az útnak, hogy még biztos szállásról sem gondoskodott.

Tudta, hogy lesz hol aludnia. Bízott az ösztöneiben, és ez neki éppen elég volt. Nem sokkal később már a zuhany alatt állt, és alig várta, hogy másnap reggel neki vágjon a városnak.

Reggel kipihenten és mosolyogva ébredt. Rég nem aludt már ennyire jól, és rég nem álmodott ilyen kellemeset. Az álom hatása alatt botorkált ki a fürdőszobába, és próbálta felidézni azt a vadítóan jóképű férfit, akit az álmában látott.

A férfi farmerban és kockás ingben állt az óriáskerék biztonsági korlátjának támaszkodva. A kerék forgott, a férfi pedig Laurára nézett. Mosolygott. Nem csábítóan, hanem olyan meleg, biztonságot adó, megnyugtató mosollyal. Göndör, sötétbarna haj, és azok a szemek! − Istenem! − sóhajtott egy nagyot Laura, és nem akarta elengedni ezt az álomképet.

A délelőttöt a belvárosban töltötte. Sétált, és rengeteg fényképet készített. Ebédre bekapott egy szendvicset, majd visszament a hotelba. Elhatározta, hogy délután kimegy a vaddisznó rezervátumba − legalábbis apja így nevezte a Lainzer Tiergarten nevű természetvédelmi területet, ahol bizony könnyen találkozhat az ember szabadon kószáló vadakkal, többek között disznókkal is.

A lányt teljesen magával ragadta a táj szépsége, elbűvölte az erdő sűrűjéből előbukkanó vaddisznócsalád látványa, de egy-egy nyúl és őzike is megmutatta magát.

Aztán hirtelen elfogta a kétségbeesés. Olyan érzése támadt, mint aki eltévedt, pedig nem tért le a kijelölt útról, de nem is figyelte, merre halad. Nézelődött, próbált tájékozódni, de nem jutott semmire. Nem tudta eldönteni, hogy előre fele haladjon, vagy inkább forduljon vissza. Tudta, hogy több kijárata is van a rezervátumnak, de hogy ő most éppen hol tartózkodik, arról fogalma sem volt.

Úgy döntött, nem fordul vissza. Jó félóra séta után észrevett egy információs táblát, és több embert is látott. Az erdő is ritkulni kezdett. Megkönnyebbült, hogy talált egy kijáratot, már csak azt kellene kideríteni, hogy hol.

A zöld tábla előtt egy fiatalember ácsorgott, és nagy érdeklődéssel tanulmányozta a térképet. Laura is arra vette az irányt, majd hirtelen megtorpant, és földbegyökerezett a lába, amikor a férfi megfordult, és egyenesen ránézett.

„Úristen! Ez ő! Ugyanolyan, mint álmomban!” − futott át agyán a döbbent felismerés. „Ugyanaz a haj, ugyanaz a szem, ugyanaz az arc!” − Laura nem hitt a szemének. „És ugyanaz a megnyugtató, biztonságot adó mosoly.”

Ez a novellám megjelent az augusztusi Minerva Capitoliuma című online magazinban.

Ember! Ébredj!

Alszik az ember,
Álmodik éppen.
Békés, nyugodt most az éj.
Cirren egy tücsök…
Csendben húzza a nyári muzsikát.
Dallama lágyan karcolja fel
Ezredévek óta az
Éjszakát.
Felhők mögé
Gurul a hold.
Gyérül a fénye,
Ha jő a hajnal…
Igéző ez a látvány!
Így véli az ember, ha ébred kócos hajjal…
Jó itt élni, ezen a földön!
Kell, hogy
Lásson is a szem!
Lyukas garast sem ér a
Mindenség, ha
Nincsen szeretet!
Nyílik a virág.
Orgona, rózsa illatoz.
Ócska kis ládika
Örök emlékeket
Őriz eldugva valahol.
Porlepte múlt,
Reményteli jövő…
Súlyos sóhajok… a
Szív szeretni vágyik
Tagadni ezt oly felesleges.
Tyúkszemére lép
Ugyan a Büszkeség…
Úgy érzi, újra kezdeni, képtelen.
Üdvözöld hát a Hitet,
Űzd el a Félelmedet!
Válj végre szabaddá! Engedd szárnyalni
Zaklatott lelkedet!
Zsongjon zsibbadt zsigereidben a Végtelen!