Az ősz

Tudtam, hogy jönni fog, mégis meglepetten ért,
mikor rázta, zörgette az ablakot a fázós őszi szél.
A szürke kis utcára sárga lomb terül,
néhány falevél vidáman táncra penderül.

Lépted nem kopog, mégsem nesztelen.
Zizeg-susog a takaró, az élettelen.
A napsugár ereje gyorsan kimerül,
a nyár az ősz elől lopva menekül.

Tudtam, hogy jönni fog, mégis meglepetten ért,
mikor az ágakat vastagon belepte a dér.
A hideg kis utcán fázós emberek,
fejük felett a tél szakálla leng.

Téli éjszaka

Tűzön pattogó fahasáb fénye játszik a falon.
Csaholó kutyák hangja hasít az éjbe. Szánkó siklik a havon.
Tél van. Szikrázó-fehér, hideg éjszaka.
Csikorog a hó, tombol a szél, ez a tél szava!

Magányos alak az utcán lassan ténfereg.
A sötétség ölelő karja alól lámpafény dereng.
Fejét válla közé húzva kalapja alól kitekint.
Pásztázza szeme az éjszakát: Van-e még más is ilyenkor idekint?

Egyedül a meleg szoba sem csábít, ordít az üresség.
A fagyos, komor éjszaka az, mi segíti a felejtést.
Távolból víg muzsika hangja kúszik a házak közt, fel az ég felé.
„Ez volt a mi dalunk! Istenem! Sehol nincs nyugalom? Nincs többé menekvés?!”

 

Hőség

Szörnyen meleg van. Elviselhetetlen ez a hőség. Talán itt a fa alatt, itt még ki lehet bírni valahogy, elnyúlva… Arra sincs erőm, hogy megmozduljak. Lehet vagy negyven fok. Pfúúúú!

Olyan jól esik nagyokat ásítozni, és kinyújtóztatni a végtagjaimat. Akár aludhatnék is egy nagyot, de folyton van valami mozgás, amire felkapom a fejem. Lustán, és persze félszemmel, de miután látom lényegtelen, így nem izgatom különösen magam. De aludni azért mégsem tudok.

Inni kéne. Vizet. Nagyon szomjas vagyok. És ez a rohadt vakaródzás! Csíp az izzadság. Még azt hiszik, bolhás vagyok! Bezzeg a disznók! Ők könnyen vannak! Egésznap a sárban dagonyáznak, meg elégedetten röfögnek. Biztos jól hűti a bőrüket az a nedves iszap…

Egyszer nekem is ki kellene próbálni. Mármint az iszappakolást. Azt mondják jó. Gyógyhatású. Bár elég viccesen festenék tetőtől talpig sárosan. A múltkor is szép látványt nyújtottam, amikor lefröcskölt egy autó. Senki nem nevetett. Csak álltam, csöpögött rólam a sáros lé, és a döbbenettől egy hang nem jött ki a torkomon. Idióta! Csak kerüljön a szemem elé! Nem teszi zsebre, amit tőlem fog kapni!

Nini! Mirci is előkerült. Remélem, nem jön ide. Gyorsan elfordítom a fejem, nehogy megneszelje, hogy őt nézem. Nincs kedvem vele szórakozni. Néha olyan durva tud lenni. Vagy inkább szemtelen. Azt hiszi, bármit megengedhet magának, hát nagyon téved. Elkényeztetett majom. Akarom mondani macska… Nem bírom azt a világos vörös szőrét, meg ahogy egyik lábáról a másikra áll. Nem hogy péknek ment volna. Jól tudna dagasztani. A gyerekek kedvence. Pedig olyan szívesen ellátnám a baját, de olyan szívesen…

„Miau!” – most is ott nyervog az ajtóban, bámulja a kilincset, toporog. Azt hiszi, kijön hozzá valaki? Azt hiszi, kap valamit?

Jön a postás! Kíváncsi vagyok, hoz-e valamit. Csak feltápászkodom. Megmozgatom elgémberedett lábaimat, és odasietek a kapuhoz. Elment. Meg se várt! De van itt valami a lécek között. Egy újság. Ezt azért kiszedem, és leteszem a teraszra. Egy kicsit meggyűrődött, de attól még jó! Majd észreveszik, ha valaki végre kidugja az orrát a lakásból. Igaz, az nem mostanában lesz. Ebben a hőségben csak este jönnek elő! Nem is érdekel! Inkább visszafekszem a fa alá, és kaparok magamnak egy másik gödröt! Sokkal nagyobbat, mint az előző volt!

Ezt az írásomat elküldtem a “Fények vakondja” című pályáztra

Ezen a linken pedig meg is hallgathatjátok: Hőség hanganyag Nekem nagyon tetszik így! 🙂

Készülődés

Már egy órája, hogy elfoglalta a fürdőszobát. A készülődésnek meg kell adni a módját, – mikor végre bulizni mennek – nem kaphat csakúgy magára egy rongyot!

Hajmosás, szőrtelenítés…, minden, ami ilyenkor kell.

Épp hosszú haját kefélte a tükör előtt, és elégedetten szemlélte selymes fényét, mikor Géza türelmetlenül dörömbölt a fürdőszobaajtón:

– Szeretnék végre én is bejutni! Meddig totojázol még?!

– Rögtön kész vagyok drágám! – szólt vissza, és nyugodtan belekezdett a sminkelésbe. Ecsettel felvitte arcára a habállagú alapozót… Újabb elégedett pillantás, majd sorra kinyitogatta a szemhéjpúderes dobozkákat. „Melyiket válasszam? Jaj, még azt sem tudom, mit veszek fel.” – sóhajtott, mintha ez lenne a világ legnagyobb problémája, aztán gyorsan döntött. „Majd a sminkhez választok ruhát.” – mosolygott, és megrebegtette dús, ívelt pilláit, amit annyian irigyeltek tőle.

Újabb dörömbölés az ajtón.

– Kész vagy már? El fogunk késni!

– Ne légy már ilyen türelmetlen! Van még idő! Különben sem szeretek elsőként érkezni! – és ezzel szélesre tárta az ajtót. Elégedett főtarással, keskeny csípőjét riszálva kivonult, és átadta a terepet Gézának. Nagy volt a fürdő, kényelmesen készülődhettek volna egyszerre mind a ketten, de ő mániákusan ragaszkodott ahhoz, hogy senki ne lássa szépítkezés közben. Csak a végeredményt.

Bele is halt volna, ha Géza egyszer megpillantja hajcsavarókkal a fején, vagy pakolással az arcán. Sokat foglakozott magával. Testével, lelkével egyaránt. Rendszeresen sportolt, folyton zöldséget rágcsált és titokban még meditált is. Még az kell, hogy Géza ezzel ugrassa!

Gyorsan leakasztotta a vállfáról az élénkzöld ruhát, amit már sminkelés közben kiválasztott gondolatban, és hozzá az ezüst blézert. Előkerültek a bizsuk, és minden, ami ahhoz kellett, hogy tökéletessé varázsolja a megjelenését. Pillanatok alatt útra készen állt az ajtóban.

Ezüstflitterektől csillogó táskáját a hóna alá csapta, belelépett 42-es cipőjébe, rázott egyet a sörényén és kihívóan emelte tekintetét Gézára.

– Jól nézel ki drágám! – fordult Géza Simon felé, és egy gyengéd csókot lehelt a szájára.

60

1954. február 14.
60 éve, hogy a papa és a mama
rálépett a házasság mezejére.
60 év, mint az óra 60 perce olyan gyorsan lepergett.
60 év, s az ifjúpárból időközben dédi lett.

60 év emléke, jók és rosszak egyaránt
ölelik körül a papát és a mamát.
60 év gyümölcse: két gyermek, négy unoka
nyolc dédunoka…
Papa, mama! Ez nélkületek nem jött volna össze soha!

Köszönjük, hogy vagytok nekünk,
s akarjuk, hogy legyetek,
legyen boldog továbbra is minden egyes percetek!

Örökké

Összevesztek. Az utóbbi időben már ki tudja, hányadszor. Elég volt! Elérkezett a bosszú ideje. Kira tudatosan készült erre régóta. Biztosra akart menni.

Mindig is labilis volt érzelmileg, így nem volt nehéz nyugtatókhoz hozzá jutni. Alig panaszkodott, és az orvos már írta is fel a Xanaxot, vagy a Frontint. Egyszerűbb, mint pszichológushoz, vagy egyenesen pszichiáterhez irányítani a beteget. Ebből is látszik, mennyire nem vette őt senki komolyan.

Depressziós volt. Hullámokban tört rá a betegség. Néha sikerült egyensúlyba kerülni önmagával és a környezetével, de ezért keményen meg kellett küzdenie.

Fájt az élet, és ő nem akart így élni. Gyógyszerekhez nyúlt. Egyre gyakrabban. Nem tartotta be az orvos utasításait. A felírt adagnak időnként a többszörösét is képes volt bevenni, csak hogy kiüthesse magát, hogy ne kelljen gondolkodni, se érezni. Ne fájjon, hogy él.

Az embertől hiába várt segítséget, megértést. Feleslegesnek érezte magát. Nyűgnek, koloncnak…

Aztán döntött, és várta a megfelelő alkalmat. Szemet szemért, fogat fogért elvet vallotta. Remélte, sikerül fájdalmat okoznia mindenkinek, aki legalább egy kicsit is szerette. Fájdalmat a fájdalomért!

Azért, mert ő nem úgy érez, gondol, mint más, attól még nem rossz ember. Talán ez a megnemértés okozta számára a legnagyobb lelki terhet.

Senki nem vette észre, hogy mi történik vele! Egyre jobban magába fordult, és félt mindentől, nehogy valamit is elrontson. Véletlen! Nem csak a világtól került távol, hanem önmagától is, és ez lett a tragédiája. Ő csak jó akart lenni. Egyszerűen csak jó! Olyan, amilyen minden ember.

Már beszélni sem akart, nehogy okoskodónak, tudálékosnak tartsák!

Türelmesen összegyűjtötte egy évi gyógyszeradagját.

„Ennek elégnek kell lenni!”

Lesült volna a képéről a bőr, ha ezt is elhibázza!

„Valamiben azért én is jó vagyok!” – gondolta.

Nem búcsúzkodott! Nagyot akart marni! Mélyet, hogy fájjon egy életen át! Olyan mély sebet, ami soha nem gyógyul be!

Könnyű volt jó kedvűnek látszania, mert tudta, amit más még csak nem is sejt! Tudta, hogy vége! Őt már nem bánthatja senki. Hihetetlenül nyugodt volt. Sőt, mondhatni, boldog, mert ez az ő döntése!

Hitt és remélt, ameddig lehetett. Még azon is túl, de egyszer be kellett látnia, hogy vannak megváltoztathatatlan dolgok, amibe bele kell törődni.

Ez volt az ő keresztje, a sohamegnemértés örök fájdalma, amit most levethetett magáról!

– Szeretsz? – kérdezte.

– Szeretlek. És te?

– Én is.

– Mennyire?

– Nagyon. Örökké! És te?

Rég tudta már, hogy a másik nem hisz a végtelenben. Először ez is fájt, de beletörődött. Pontosabban kicsukta magából ezt a hatalmas érzést, amit nem lehet szavakkal leírni. Valaki ezt vagy érzi, vagy nem!

– Én is. Nagyon. Nagyon-nagyon…

Szorosan átölelve, egymás karjaiban aludtak el. Kira boldog volt. Most érezte, milyen mélyen szereti a másik. Mindig ilyen erős szeretetre vágyott, de ezért nem éri meg maradni. Elillan. Felkel a nap, és a szeretet veszít az erejéből.

Ringott.

Kira állta a szavát! Örökké…