A harmadik (1. részlet)

Dóra a mentőautóban zötykölődött a Klinika felé. Mellkasán újszülött kisfiával, kezét pedig egy idegen fiatalember szorongatta, simogatta.

Dórának jól esett az idegen kéz érintése, többet jelentett neki, mint egyszerű megnyugtató mozdulatokat. Bizalmat érzett az ismeretlen iránt, és nem akarta, hogy a férfi magára hagyja.

„Teljesen elment az eszem!” – gondolta. „Itt fekszem csapzottan, kimerülten egy szülés után, és nekem ilyeneken jár az eszem.” Behunyta a szemét, és mosolygott. „Nem érdekel! Akkor is jólesik!”

A mentőautó felhajtott a kórház elé. Mielőtt betolták volna Dórát és kisfiát az épületbe, a férfi sietve elköszönt tőlük, és megígérte, meglátogatja őket.

– Csak még a neved…

– Agárdy Dóra…

„Micsoda nap!” – gondolta Dóra már a kórházi ágyában fekve, túl a betegfelvételen, és túl egy jó meleg, frissítő zuhanyon.

Délelőtt, mikor elindult otthonról, még nem sejtette, hogy nem ér be időbe a Klinikára. Gurulós kisbőröndje már hetek óta összekészítve várta a nagy pillanatot. Mára volt kiírva, de semmi jelét nem tapasztalta, hogy tényleg ma lenne itt az ideje. Jó, egy kicsit fájt a dereka, de az szinte fel sem tűnt neki. A doki 10-re várta, és tegnapelőtt azt mondta neki, hogy úgy készüljön, valószínűleg bent fogja. Ezért is vitte magával a csomagját. Nem így képzelte. Azt gondolta, majd éjszaka közepén elfolyik a magzatvíz, és ő riadtan felveri a mellette alvó Lacit.

Dóra a metróállomás felé igyekezett, amikor erős fájdalom hasított belé. Azt hitte, kettészakad. Megállt, kezével ösztönösen a hasához kapott, arca eltorzult a fájdalomtól. Próbált mélyeket lélegezni, és gondolkodni, hogy mi a francot csináljon most itt az utca közepén. Egy férfi ugrott hirtelen mellé, a semmiből. Épp az autóját nyitotta, amikor észrevette a fájdalomtól eltorzult arcú kismamát.

– Segítek! – mondta a nőnek. Nem kérdezte, közölte. Felesleges is lett volna kérdezni, hiszen egyértelmű volt, hogy itt gyors segítségre van szükség, és nem látott senkit a nő körül. Egyedül volt. – Beviszlek a kórházba – mondta.

– Arra már nincs idő. Mindjárt szétszakadok! Ki fog esni, biztos ki fog esni! – kezdett bepánikolni ettől a lehetetlen helyzettől.

A férfi gyorsan kinyitotta a hátsó ajtót, és lefektette a vajúdó kismamát. Ugyanabban a percben hívta a mentőket. Szerencsére tízpercen belül megérkeztek. Dórának ez az idő örökkévalóságnak tűnt. Érezte, ahogy a fájások egyre kintebb lökdösik a babát. Nem ez volt az első szülése, tudhatta, mi fog vele történni, de nem azt képzelte, hogy az utcán jön rá, és ilyen gyors lesz. Ilyen történetek csak másokkal szoktak megesni, és az is ritkán! „Hogy lehetek ilyen szerencsétlen!” – motyogta két fájás között, pedig inkább üvölteni szeretett volna, de szégyellte magát az ismeretlen férfi előtt, aki ráadásul képes volt őt befektetni a kocsijába.

Most először életében örömmel töltötte el a felhangzó sziréna hangja, ami egyre közelebbről hallatszott. A mentő felállt a járdára, elzárva a látványt a bámészkodók elöl. A mentőtiszt pillanatok alatt felmérte a helyzetet:

– Itt a baba feje, már nem érünk be a kórházba, sőt, itt a kocsiban kell megszülnie hölgyem! Hányadik?

– Harmadik – nyögte Dóra, miután meg tudott szólalni. Olyan érzése volt, mintha egy hatalmas sziklaszorult volna belé, ami se ki, se be nem akart mozdulni.

– Nagyszerű! – mondta a mentőtiszt, és különböző utasításokat osztogatott Dórának. Most tartsa vissza, most nyomjon!

Dóra már nem érzékelte az időt, és kimondhatatlan megkönnyebbülést érzett, amikor minden erejét összeszedve egy újabb reménytelennek tűnő nyomásra készült, és kicsusszant belőle a baba.

– Gratulálok! – mondta a mentőtiszt – gyönyörű kisfiú.

– Na, én aztán várhattam tíz órára! – nyitott be tettetett szemrehányással az orvosa! – A kisfiú tökéletesen egészséges, beszéltem a gyermekorvossal. Ha már délelőtt nem találkoztunk, azért szeretném most megnézni! – és megkérte Dórát, kövesse a kezelőbe. Dórának nem volt sebe. Se szakadás, se vágás!

– Gratulálok! Jó munkát végeztek! Maga is és a kolléga is. Ha nem lesz semmi gond, hétfőn haza is mehetnek.

Dóra büszkén, és boldogan ballagott vissza a kórtermébe. Szerencsére még egyedül feküdt egy hatágyas szobában. A babaszobát szándékosan nem választotta. Szüksége van erre a néhány nap pihenőre, babás szobában meg szinte képtelenség pihenni, ott állandóan akkora a nyüzsgés. A nővér is megnyugodott, mikor ezt a szobát választotta, mert nem volt üres ágy a másikban.

Anyja volt az első, akit értesített. A gyerekei is ott voltak már, hiszen reggel együtt indultak el otthonról. Hanna és Ármin a mamához, Dóra pedig a kórházba. Nyári szünet van. Úgy beszélték meg, a vizsgálat után ott találkoznak.

Laci hívta

– De jó, hogy fel tudod venni ezt a kurva telefont! Hol a francban vagy már? Legalább háromszor kerestelek! – darálta egy szuszra, köszönés nélkül.

„Te jó ég! Laci!” – Dóra teljesen megfeledkezett róla. Laci még nem is tudja, hogy megszült. Tök ciki, pedig az ő gyereke is, és ő nem szólt. Anyjának, barátnőinek már fényképet is küldött a pici Milánról.

– Lehet, hogy nem értem rá? – kérdezett vissza, és szándékosan elhagyta a köszönést.

– Nincs itthon semmi kaja. Mikor jössz?

– Majd hétfőn.

– ???

– Tudod, én közben megszültem a fiadat. Bocs, hogy előtte nem tudtalak értesíteni! – mondta Dóra gúnyosan. Igaz, hogy Laci nem akarta ezt a gyereket, de attól még az ő fia.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.