A híd másik oldalán (11. rész)

Ez a nap is elérkezett. A tárgyalás napja. Bencével együtt autóztak ki a városból. Nem nagyon szóltak egymáshoz. Magda csak bámult ki az ablakon, nézte a kocsi mellett elrobogó tájat, a csupasz fák ágait. Ismeretlen volt minden. Ismeretlen települések jöttek egymás után. Falvak. Álmosan, és szürkén. Még csak most kezdtek ébredezni a tél okozta kábulatból.

Magda gyorsan végzett a közjegyzőnél. Simán ment minden. Örökölt egy kertes házat Csombafán, és némi készpénzt! Ezen meglepődött. Adósságokra számított, nem pénzre…

Most már nagyon izgatott volt. Alig várta, hogy lássa végre az örökségét. Még tíz-tizenöt perc autózás hátra volt.

Végre megpillantotta a települést jelző táblát: Csombafa

Kis falu. Nem valami gazdag település, és ugyanolyan szürke, mint az összes többi, amin áthaladtak idefele jövet. Kíváncsian szemlélte a házakat, melyik lesz az övé? Nagyon nem kellett tekeregni a faluban. Alig, hogy elhagyták a települést jelző táblát, mintegy nyolcszáz méter múlva a GPS közölte velük, megérkeztek.

Bizonytalanul húzódtak le az út szélére, és kíváncsian nézték a házat, ami a többitől eltérően nem az út mellett sorakozott, hanem kicsit bentebb.

– Biztos ez az – mondta Magda, és lenyomta a kilincset. Zárva. És lakatlannak látszik. A házszám is passzol.

Kotorászni kezdett a kulcs után a táskájában, amit a jegyzőtől vett át. Reszketett a keze, amint betolta a kapu zárjába és elfordította. Szélesre tárta a kiskaput, és elindultak a ház felé.

– Érzed? – kérdezte Magda, és nagyot szippantott a levegőbe.

– Nem. Mit kellene érezni?

– Nem érzed? A föld szagát, a közeledő tavaszt!

– Nézd! Nárciszok! Nem soká kinyílnak! És az ott? Ibolya! De gyönyörű! Magda egyre jobban belelkesedett, Bence pedig egykedvűen baktatott vele a ház felé.

– Hallod a madarakat? Milyen hangosak! Pesten nem lehet ilyet hallani… És ez a levegő! – szippantott újra egy nagyot, és a táskáját úgy lóbálta a kezében, mint egy kislány.

Szemrevételezték az udvart, ami nem volt valami rendezett. Sok volt a kacat, a kertben a tavalyi gaz száraz-nedves szárai meredeztek az ég felé. A melléképületek viszonylag jó állapotban voltak. Az egyik garázs lehetett. Hátrább ólak árválkodtak rozzant kerítéseikkel.

– Volt kocsija az öregnek? – kérdezte Bence.

– Nem. Nem esett róla szó a jegyzőkönyvben. Mész előre? – kérdezte Magda, miután kinyitotta a ház ajtaját.

Kosz volt, és büdös. Állott, fáradt levegő csapta meg az orrukat. Legalább másfél-két hónapja nem járt itt senki. Nyitva hagyták a bejárati ajtót.

A házban ordított a csend és az lélektelenség. Érződött, hogy elhagyták. Hirtelen sietséggel. Nem így tervezték. A ház még most is várja haza a lakóját edényekkel a mosogatóban, üres palackokkal, levetett cipőkkel, fogason lógó ruhákkal. Morzsákkal az asztal alatt. Már csak az elpusztult szobanövények nem várnak senkit.

Magda úgy érezte, mintha engedély nélkül tartózkodnának itt, meglopva Ternai Vilmost a kíváncsi tekinteteikkel. Kifürkésznék a titkait, amit nem akart közszemlére tenni. Nem vendégségbe jöttek. Idegenek voltak, kívülállók.

Magda ötven-hatvan négyzetméterre saccolta a házat, és elégedetten állapította meg, hogy a belső elrendezése milyen jó. Megvan benne minden, ami egy házban kell.

– Fura ízlése volt apádnak, meg kell hagyni – állapította meg Bence.

– Az, de ez már nem számít. Menjünk! Ennyi egyszerre elég volt. Nem akarok tovább maradni.

Itt folytatódik: 12. rész

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.