A híd másik oldalán (12. rész)

– Mire jutottál? – kérdezte Bence a kocsiban. Hazafelé tartottak. Kezdett sötétedni. Magda most is az ablakon bámult kifelé.

– Mivel mire jutottam? – riadt fel Magda a gondolataiból.

– Hát a házzal. Hogy tervezed az eladást? Ügynökön keresztül?

– Ki mondta, hogy el akarom adni?

– Miért? Nem?!

– Nem. Megtartom.

– Megőrültél?! Évente kétszer lejössz majd megnézni, hogy nem omlott-e össze, vagy mennyire rabolták szét?! Ja, ki akarod adni albérletbe! Nem rossz ötlet. Gondolod, találsz megbízható lakókat?

– Nem akarom kiadni. Leköltözöm Csombafára.

– Na, neked tényleg elmentek otthonról. Mi a francot fogsz ott csinálni? Miből fogsz megélni. Van ott egyáltalán bármilyen munkalehetőség?

Magdának nem nagy kedve volt ehhez a társalgáshoz, ami érezhetően kezdett átcsapni veszekedésbe. Nem akart magyarázkodni, mert tudta, úgysem lel megértésre, csak az energiáját pazarolja, bármit is mond. Inkább hallgatott. Bence nem tudta befogni a száját.

– Nagyvárosi királylány! Azt sem tudod, melyik végén kell megfogni a kapát – gúnyolódott.

– Miért? Te tudod? Majd rákeresek a Youtube-on, biztos van fent róla oktató videó. Előtte persze keresek róla képeket, nehogy összekeverjem valamivel a kapát.

– Van neked arról fogalmad, mit jelent egy ilyen házat fenntartani? Láttad mekkora az udvar meg a kert?

– Van szemem. Nem lehetne erről normálisan beszélni? Miért kell gúnyolódni, és miért kell lenézni?

– Én nem nézlek le!

– Dehogynem! Teljesen életképtelennek tartasz, és akkora hülyének, aki nem tudja megkülönbözetni a kapát a kaputól!

– Ne viccelj már! Egész életedben városi lány voltál. Mi a fenét keresnél egy isten háta mögötti poros kis faluban?

– Egy: élnék! Kettő: nincs az isten háta mögött! Kb. egy órányi autóútra van Pesttől. Az semmi!

– Onnét akarsz feljárni dolgozni?

– Dehogy akarok. Felmondok.

– Na jó! Te tényleg nem vagy normális! Van állásod. Jól keresel, és mindezt képes vagy felrúgni egy…, egy…, egy eszement fellángolásért? Azért, mert kétszer beleszippantottál a levegőbe, mert megláttál néhány zöldséget kibújni a földből?

– Nárciszt.

– Az tök mindegy!

– Neked.

– Arról ne is álmodozzál, hogy én is ott fogom veled túrni a földet! Gumicsizmában!

– Pedig jól mutatnál benne! Még kantáros nadrágot is vennék neked. Támaszkodhatnál az ásónyélen, persze, ha tudnád, hogy melyik végén kell támaszkodni! – Magda ezt nem hagyhatta ki. Örült, hogy visszavághatott Bencének. – Ne gondold, hogy neked megártana egy kis fizikai munka!

– Na, te meg a fizikai munka! Arra képtelen vagy, hogy főzz egy nyamvadt vacsorát! Mosni is csak hetente vagy hajlandó, mert a nagyságos kisasszony rajzol! Miért nem költözöl be inkább egy művésztelepre?!

– Hogy te mekkora bunkó vagy! Mondd, előfordult, hogy nem volt mit felvenned drágám?! – ezt az utolsó szót Magda gúnyosan kihangsúlyozta. – Tudod, azért, mert otthon anyucinak az volt a szokása, és mert kurvára ráért, hogy azonnal kimosta a rongyaidat, még mielőtt levetted volna, én erre nem vagyok hajlandó! Ugyanannyit dolgozok, mint te, és nem fogok elindítani egy mosást egy gatyával és egy pólóval! Hallodat már azt a szót, hogy spórolás?! Továbbá, úgy tudom, ebédelsz a munkahelyeden. Főtt kaját. Ja, és én pontosan annyi időt töltök a rajzaimmal, mint amennyit te a tévével meg a játékaiddal. Nekem is jogom van kikapcsolódni. Ha már itt tartunk! Mikor érdeklődtél utoljára a dolgaim után, hogy mit miért csinálok? Tudsz te rólam bármit is, ami az utóbbi időben bennem, körülöttem történt? Mikor nézted meg a rajzaimat? És a születésnapom?! Elfelejtetted!

– Meddig jössz még ezzel? Kaptál virágot, nem?

– Ja! Két nap múlva! Ráadásul nagyon jól tudod, nem szeretek virágot kapni!

– Rajtad azt igazodjon ki az ember! Az előbb ott ájuldoztál pár szál gaztól, most meg azt vágod a fejemhez, hogy utálod a virágot.

– Inkább hagyjuk ezt!

– Hagyjuk mi? Mert te sem tudod, mit akarsz. A lényeg, hogy én csinálok szarul mindent!

– Ha figyelnél, értenél! Szeretem a virágot, de a helyén: a kertben, a parkban, a szárán, és nem levágva! Elkérnek érte egy rakás pénzt, és két nap múlva már kuka! Ebben mi a jó?!

Magda nem tudott tovább uralkodni magán. Kitört belőle minden, ami az elmúlt hónapokban ránehezedett a lelkére.

– Te tényleg nem veszed észre, hogy mi történik itt?

– Mit kellene észrevenni? Hisztis vagy és provokálod a veszekedést!

– Sajnálom, ha te csak ennyit látsz! Semmi közünk már egymáshoz Bence! Eltávolodtunk egymástól. Fényévekre. És tudod mit? Ha jól belegondolok, nem is volt túl sok közünk egymáshoz! Neked nem tűnt fel, hogy a három év alatt nem jutottunk el odáig, hogy MI? Csak te volt és csak én voltam? Nem volt, és nincs is olyan, hogy a miénk? Csak a tiéd van, és külön az enyém? Lehet, hogy ez neked fel sem tűnt, de nekem ez nem jön be! Én arra vágyok, hogy MI legyünk, és ne legyen külön enyém, tiéd, csak miénk legyen!

Magda szemében könnyek csillogtak, és folytak végig az arcán. Bence sem szólt már semmit, csak vezetett némán, megbántottan. Talán azon gondolkodott, hogy van igazság abban, amit Magda mondott? Lehet, hogy mindezt másképp kellett volna?

Itt folytatódik: 13. rész

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.