A híd másik oldalán (13. rész)

Magda másnap felhívta az anyját, hogy beszámoljon neki az örökségéről, és a döntéséről. Karola magánkívül visított a telefonban, és kisebb hisztériás rohamot produkált hirtelenjében. Magda nem véletlen nem személyesen akarta anyjával közölni az örömhírt.

Messzire eltartotta fülétől a telefont, és szemét a plafonra szegezve, félrebiggyesztett szájjal várta, hogy végre szóhoz juthasson. Nem akarta köszönés nélkül lezárni a beszélgetést, pedig szíve szerint azt tette volna.

– Ne csinálj úgy, mintha te mindig mindenkor jó döntéseket hoztál volna! – próbált közbeszólni.

Karola szipogott. Ezt a pillanatnyi szünetet használta ki Magda, hogy véget vessen ennek az egyoldalú szóáradatnak, aminek szerencsére felét sem értette, de nagyon is sejtette, miket zúdíthattak a fejére a vonal túlsó végéről.

– Nekem erre nincs időm. Iszonyatosan sok mindent kell még ma elintéznem, na szia! – mondta Magda, és ezzel kinyomta a telefont.

Mélyeket lélegzett, és percekbe telt, mire valamelyest sikerült összeszednie magát. Jócskán megtépázta a hangulatát anyja kitörése. Annak ellenére, hogy nem várt mást, mégis rosszul esett ez a buta cirkusz. Egyedül érezte magát.

Bevágta a telefonját a táskájába, és elrohant otthonról. Most kivételesen megnyugtatta a város zaja, mert tudta, elnyomja a táska mélyén lapuló telefon hangját, és véletlen sem esik kísértésbe, hogy felvegye.

Karola nem fog egykönnyen beletörődni lánya döntésébe.

Magda a felelőtlen, a meggondolatlan, a hálátlan Magda, aki nem tudja megbecsülni a szuper állását egyre inkább azt érezte, semmi keresni valója nincs már ebben a városban. Bencével eltávolodtak egymástól, és rá kellett döbbennie, hogy valójában soha nem is voltak igazán közel. Túlságosan különbözőek. „Az csak mese, hogy az ellentétek vonzzák egymást! Ez az emberekre tuti nem igaz.” – futott át Magda agyán.

Anyjával pedig amióta az eszét tudja, csatát vívtak. Nem voltak még eddig közös nevezőn. Tudta, hogy most erősnek kell lennie és kitartónak. Nem hátrálhat meg, nem hagyhatja, hogy elbizonytalanítsák.

Nagyméretű, erő kukazsákokat vásárolt, széles ragasztószalagot, zsineget, vastag fekete filctollat. Mindezt már a közelgő költözködésre. Nem akarta húzni az időt.

A munkahelyén felmondott. Kicsit csalódva vette tudomásul, hogy nem marasztalták. Túl könnyen elengedték. „Lehet, hogy már ők is meg akartak tőlem szabadulni? Biztos kell a helyem másnak. Mintha még meg is könnyebbültek volna. Még két hét, és itt sem vagyok. Dobozok is kellenek!” – csapongtak Magda gondolatai, és hirtelen ötlettől vezérelve betért a trafikba.

A bejáratnál egy idősödő úriember tárta szélesre előtte az ajtót, és mielőtt az utcára lépett volna, kedves mosoly kíséretében beengedte Magdát. Magda viszonozta a mosolyt, és megköszönte az udvarias gesztust. Látszott a férfin, hogy nem megszokásból udvariaskodik, nem azért, mert már gyerekkorában beleverték, hanem szívből. Így érezte helyénvalónak. Férfi volt, és az a kócos vörös lány az ajtóban hölgy. Ez a néhány másodpercecske elég volt ahhoz, hogy helyrebillenjen lelkében az egyensúly.

Arra gondolt, elkéri az üzletben összegyűlt kartondobozokat. Tudta, hogy a tulajdonosoknak ez csak hulladék, ő pedig nagyhasznát venné költözködéskor. „Nem flancolok ikeás költöztető dobozokkal!” – és mosolyogva masírozott ki a zsákmányával.

– Lehet, hogy jövök még! – kiáltott vissza az ajtóból.

Szerencsére nem kellett messzire cipekednie, nem is volt nehéz, de egyszerű sem egybetartani azt a halom szétlapított kartont.

– Szép jó napot Magdika! Tudok valamit segíteni magácskának? – utálta, ha Magdikának nevezték, de most próbált nem tudomást venni róla. Minden figyelmét lekötötték a csúszkáló dobozok.

– Jó napot Pista bácsi! Megfogná ezeket? – és az öreg kezébe nyomta a kartonok felét. A lépcsőház ajtaja magától becsukódott, a táskája pedig össze-vissza himbálózott a vállán.

– Mire ez a sok doboz Magdika? Csak nem költözködnek?

– Csak én, Pista bácsi. Csak én!

– Hová költözik angyalom, persze, csak ha nem titok?

– Már miért lenne az?! El a városból. Csombafára…

– Jól teszi! Menjen csak Magdika, maga még fiatal, most kell nekivágni! Higgye el, nem fogja megbánni! Én csak tudom! Vidéki gyerek voltam. Az én drága Erzsikém – isten nyugosztalja – nem akart velem jönni, pedig mennyit kérleltem, így hát itt ragadtam, most meg má’ – legyintett lemondóan – nem lehet a vén fát átültetni.

Itt folytatódik: 14. rész

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.