A híd másik oldalán (4. rész)

Beért a plázába, és hirtelen nem értette, mit keres itt. Annyira üresnek, és idegennek tűnt minden, pedig percről percre sokasodtak körülötte az emberek. Egy csapat tizenéves húzott el mellette. Vihogva. Fiúk lányok vegyesen. Péntek van. Valószínűleg lógnak a suliból. Vagy még nincs órájuk? Vagy már nincs… Ki tudja! Nincs a napnak olyan időszaka, hogy ne lehessen idétlenül öltözött tizenévesekkel találkozni a plázában. Tisztelet a kivételnek. Már ami az öltözködést illeti.

Magda nem tudta megérteni, hogy járhatnak ilyen ruhákban iskolába. Ezt nem szabályozza semmi? És a ruházat csak egy dolog, de azok az eszement frizurák, és vad sminkek! Amikor ő járt suliba, bizony a pad alatt dugdosták a lányok a kezüket, ha egy picit megnövesztették a körmüket és kentek rá valami alig észrevehető lakkot. És a haját sem festette senki! Egy szőke fiú volt az osztályban, aki egyik nap vörös hajjal érkezett. Mindenkinek lesett az álla. Nem is maradt sokáig szó nélkül a dolog, így hamar kiderült: fogadott, vesztett. Ez volt a tét! Végül még a tanárok is elismeréssel adóztak neki, amiért tartotta a szavát.

„Lehet, hogy öregszem?” – kérdezte magától, amire azonnal válaszolt is: „Nem, csak változom!”

Közömbösen nézegette a csillogó kirakatokat, és hamar rájött, nincs itt semmi, ami neki kellene. Néhány órával ezelőtt még annyira vágyott valamit venni magának. Most itt a lehetőség, és nem kell semmi. Se cipő, se táska, se ruha. Se semmi! Erősen vágyakozott, de vágya kielégítetlen maradt. Csak bóklászott. Bejárta az összes szintet, megnézett minden kirakatot, de nem találta, amit keres. Egyszer csak arra eszmélt, hogy a figyelmét már nem a tárgyak kötik le, hanem az emberek. Ez volt az a pillanat, amikor rájött, hogy amit ő keres, az nem kapható ebben a plázában, sem egy másikban, de nagy valószínűséggel az egész városban sem!

Magda a lehetőséget kereste. A lehetőséget a változásra, mert valami megmozdult benne. Egy pici érzéscsíra, ami növekedésnek indult, és már most feszíti, pedig még mindig nem tudja pontosan, mit akar.

Le kellett ülnie. Azt remélte, ha nem mozognak a lábai, akkor az agytekervényei gyorsabban forognak majd.

Egy idős házaspár közeledett kéz a kézben öregesen, lassan totyogva. Sugárzott róluk a nyugalom, a szeretet, az összetartozás, a megbékélés a korukkal és a világgal. Fura kontrasztot képeztek a modern és csillogó pláza világával. A múlt és a jelen különleges keverékké vegyült körülöttük. Melegség járta át Magda szívét, és meghatottan fordította a fejét utánuk, ahogy elhaladtak előtte. Az idő vasfoga mély ráncokat harapott a bőrükbe, hajuk fehér volt és szürke, de a szemük az ragyogott. Soha nem látott különleges ragyogással beszéltek a szemek, és titkos, láthatatlan csatornát használva üzenetet küldtek nem csak Magdának, hanem mindenkinek, aki képes volt befogni ezeket a hullámokat.

Magda vette az adást, de nem tudta szavakká formálni azt a rengeteg információt, ami hirtelen megrohanta. Mosolygásából anyja szavai riasztották fel: „Ne bámészkodj! Nem illik senki megbámulni!” Magda megrázta a fejét, és alig észrevehető grimaszra húzta a száját. „Nem bámulok! Csodálok!” – feleselt anyjával gondolatban.

Igen! Ez egy csoda. Csoda, amikor két emberről ennyire ordít, hogy egyek. Hány éve lehet közös az útjuk? Hány év kellett, hogy így összecsiszolódjanak? Hány megbántás, hány békülés? Mennyi öröm és mennyi fájdalom? Mennyi gyűlölet és mennyi szeretet? Mennyi változás és mennyi állandóság? Csak úgy dübörögtek Magda fejében a ki nem mondott kérdések. …és érezte, hogy a csírácska lassan, de biztosan szárba szökik a lelkében.

Itt folytatódik: 5. rész

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.