A híd másik oldalán (9. rész)

Még javában tartott a január, amikor egy nagyon hivatalosnak tűnő küldemény érkezett Magda számára. Csodálkozó tekintettel forgatta, nézegette.

– Itt írja alá, kérem! – sürgette a kézbesítő.

– Mi a fene lehet ez? – kérdezte Magda, de már csak magától. Türelmetlenül nyitotta ki a borítékot, és gyorsan átfutott a tartalmán. Nem olvasta, csak nézte. Címszavak ütötték meg a szemét: hagyatéki tárgyalás, Ternai Vilmos…

Zakatolt az agya. Ternai Vilmos az apja. Nem hallott már felőle úgy… majdnem soha!

„Na, akkor most üljünk le, és kezdjük elölről az egészet!” – gondolta. Ekkor már sejtette, hogy miről lehet szó, ezért figyelmesen olvasta a hivatalos értesítést.

Lelkiismeret-furdalás marcangolta, mert semmit nem érzett, amikor végre tudatosodott benne: az apja halott. Próbálta, de még egy könnycseppet sem bírt kipréselni magából. Az elmúlt években jó, ha kétszer találkoztak. Nem tartották a kapcsolatot, és Magda nem is érezte, hogy szüksége lenne rá.

„Mégis csak az apád volt!” – korholta egy belső hang. „Na és? Soha semmi közünk nem volt egymáshoz.” „Egy kicsit azért sajnálnod kéne.” „Jó, akkor sajnálom, mint embert, de semmi több. Ő idegen volt.” „Az apád volt!” „Biológiailag. Apává válni kell.”

„Legalább a kedves rokonok értesíthettek volna, hogy meghalt. A temetésre azért elmentem volna. Mégiscsak az apám volt. Biológiailag.” – Tette hozzá gyorsan.

Magda nyugtalanul tett-vett a lakásban, aztán úgy döntött, felhívja az anyját. Nyomasztotta ez a tárgyalás. Nem tudta, mire számíthat. Volt-e valami értéke az apjának, és mi van, ha csupa adósságot örököl? Még csak azt sem tudta pontosan, hol lakott. Soha nem járt nála. Mielőtt még lenyomta volna a hívógombot, gyorsan beütötte a Google keresőjébe: Csombafa.

***

– Halló!

– Szia anya!

– Szia drágám! Mizu?

– Vilmos meghalt…

– Mi-milyen Vilmos?! – értetlenkedett Karola.

– Az apám Vilmos. Most kaptam egy levelet a hagyatéki tárgyalás időpontjáról. Szerinted mire számíthatok?

– Volt neki egy háza Csombafán. Többet én sem tudok. – Érződött Karola hangján, hogy megrohanták a múlt emlékei, még akkor is, ha soha nem beszélt szívesen a volt férjéről.

Alig, hogy végzett a középiskolával, azonnal férjhez ment. Szülei próbálták lebeszélni, de hajthatatlan volt.

„Fiam, minek úgy sietni! Jól gondold meg, mit csinálsz!” – mondogatta neki a nagyanyja is, de hiába. Még nem volt tizennyolc éves, amikor Magda megszületett, és amilyen gyorsan berobbant Vilmos az életükbe, olyan gyorsan el is tűnt onnét.

Magda, amit tudott az apjáról, azt mind a nagyszüleitől tudta. Anyja soha nem beszélt róla. Mindent eltüntetett az életéből, ami Vilmosra emlékeztette. Még egy fényképet sem őrzött róla. Magda néha úgy érezte, az anyja őt is szívesen eltüntetné. Ha veszekedtek, gyakran a fejéhez is vágta: „Ugyanolyan vagy, mint az apád!” „Nem én választottam az apámat!” – vágott vissza ilyenkor dühtől és könnyektől csillogó szemekkel. Fájt neki, hogy olyan dolgokért bántják, amiről abszolúte nem tehet.

Magda úgy nőtt fel, hogy nem tudta meg soha, mi vetett olyan gyorsan véget szülei házasságának, és nem is nagyon akarta feszegetni a dolgokat. Most már minek.

Kapott új apukát, lett neki is testvére, mint a többi gyereknek az óvodába, és ő akkor azt hitte, ez így van jól.

Itt folytatódik: 10. rész

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.