Tamara (3. részlet)

Tamás igazán jó partinak számított. Gazdag volt, fiatal, ráadásul jóképű. Sötétbarna, már-már fekete haj, barna szem, és a szeme sarkában nevető ráncocskák.

Tamara sokáig nézett elmerengve, mosolyogva az ajtó irányába, ahol a férfi kilépett az üzletből, és eltűnt a szeme elől, talán örökre. Örült, hogy az ismeretlen férfi az édesanyjának vásárolt ajándékot, de ez persze nem jelentette azt, hogy nincs valakije, és különben is, teljesen mindegy, hisz valószínűleg soha nem látja többé.

Szórakozottan pakolta vissza a csokoládékat, teákat a helyére, és amennyire fel volt dobva a jóképű fiatalember jelenlététől, hirtelen olyan erővel tört rá a szomorúság. Magányosnak érezte magát. Hónapok óta nem járt senkivel. Elmúlt huszonhat éves, és nincs komoly pasija, ráadásul a szüleivel lakik. Kislánykorában arról álmodozott a barátnőivel, hogy amint betölti a tizennyolcat, férjhez megy, és húszévesen megszüli az első gyermekét, majd három év múlva a másodikat. Egy lánya lesz, és egy fia. Ebben a sorrendben.

Ezzel szemben se férje, se gyereke, de még egy normális pasija sincs. Tamara már-már elképzelte, hogy vénlányként fog megöregedni.

A leghosszabb kapcsolata két évig tartott. Akkor sokáig azt hitte, hogy megtalálta az igazit, elképzelte, hogy Feri lesz a férje. Beszélgettek is erről, de valahogy nem találkoztak a hosszú távú céljaik. A jövőbe vetített vonalak eltávolodtak egymástól, mint a szögek szárai, hiába egy pontból indultak.

Feri mindig csak egy gyerekről beszélt, azt hangoztatta, hogy a mai világban az ember nem vállalhat két gyereket. Tamara ezt nem tudta elképzelni, és ezen komolyan össze is vitatkoztak, ha szóba került. Később már beszélni sem akart a közös jövőről, mert egyre inkább azt érezte, hogy olyan nem is létezik. Ő és Feri soha nem lesznek férj és feleség.

Tamarát az döbbentette meg leginkább, amikor Feri bejelentette, hogy eltartási szerződést kötött a szomszédjukban lakó idős asszonnyal, és gyermekparalízisben lebénult lányával. Igaz, hogy az asszony lánya már elmúlt ötven éves, és az öregasszony is hetvenen túljárt, de itt nem egy-két évről volt szó, hanem évtizedekről is akár. Feri ezt a döntését a szokásos „mai világban” kezdetű mondatával magyarázta, és azzal, hogy nincs más, reális esélye arra, hogy önálló lakáshoz jusson.

Ez Tamarának sok volt. Nem óhajtott idegen emberekről gondoskodni és a halálukat lesni azért, hogy mikor kaparinthatják meg végre a lakásukat. Tamara kiábrándult Feriből. Nem csak azért, mert úgy hozott meg egy döntést, hogy az ő véleményét egyáltalán nem kérte ki, hanem azért is, mert ez is egy olyan pont volt, ahol tudta, soha nem fognak közös nevezőre jutni, mint ahogy a gyerekek számát illetően sem tudtak megegyezni. Egyre nyilvánvalóbb volt, hogy mennyire eltérően gondolkodnak nem csak a jövőről, hanem a mindennapokról is. Nehezére esett a szakítás, de tudta, nincs más választása, ha élni akar, ha úgy akar élni, ahogy elképzelte.

Tamara később arra is rájött, hogy Feriből hiányzott a harcos szellem. Inkább megalkudott, inkább beletörődött és a kisebb ellenállás felé haladt. Ezt a magatartást nem találta túl férfiasnak. Megérezte, hogy egy ilyen férfi nem lehet szilárd bázisa egy családnak. Fájószívvel, de két év után pontot tett a kapcsolatuk végére.

Feri nem hazudtolta meg önmagát. Mikor Tamara felvázolta előtte, hogy mi a problémája, szó nélkül hallgatta, és meg sem próbálta megtartani a lányt. Tulajdonképpen nem is értette, hogy az miről beszél, ő legalább gondolkodik, és előrelátó. A jövőt meg kell alapozni, nem lehet csak úgy vaktában, meggondolatlanul házasodni, gyereket vállalni! A mai világban!

Tamara már nem is értette, mi tartotta őket együtt két évig. Talán a kényelem, a megszokás, az a tudat, hogy van társa, még ha nem is tökéletes, de van. Mindent összevetve jól megvoltak, leszámítva persze a jövőről alkotott elképzeléseiket, és ez végül mégiscsak szakításhoz vezetett. Nem elég egymás szemébe nézni, ugyanabba az irányba is kell tekinteni ahhoz, hogy működőképes legyen a dolog.

Sírt, mikor szakítottak, persze nem Feri előtt! Azt már nem! Sírt, és önmagát siratta. Nem érzett kedvet és erőt ahhoz, hogy már megint elölről kezdjen mindent. Újra ismerkedni, bízni, megszokni egy másik embert. Megdöbbent, milyen nevetséges jövőt vetít maga elé, milyen lemondó, mikor még csak huszonhat éves, hány és hány ember kezdi újra az életét, lesz szerelmes akár hatvan, hetven évesen is!

A történet ITT folytatódik!

<<<Előző rész>>>

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.