Emlék

Hajlott hátú anyóka ül az eperfa alatt.
Lassan nyolcvan éves.
Fáradt tekintete a semmibe réved.
Merengve merengőn az ősz illatú nyárba…
Hol az a törékeny szőke lányka,
aki volt egykoron,
ki testvéreivel a mezőn mezítláb futkosott?
Hol a palatábla, amin írni tanult?
Hol van a tücsök–zajos rét, és a kislibák?
Hol van a szúrós tarló, az érett búzakalász?
Hol van a kemencében sült kenyér illata?
És hol van a szülői ház tapasztott sárfala,
a nádtető, a tűzön pattogó fahasáb,
a foltozott fazékban készülő szegényes vacsorák…?

Itt van! Itt van minden legbelül, őrzi a lélek!
Minden érzés, illatfoszlány megmaradt.
A semmibe révedő tekintet előtt
kiskecskék játszanak,
és a tanya romjaiból újraéled:
Szőke kislány vizet mer a kútból,
és bent a házban készül a vacsora.
És itt van újra a régi-régi nyár
jól ismert illata!

Mintha csak tegnap történt volna,
oly közel a távol!
Dédi lett a vézna kisleányból!
Néhány évtized, mily hamar elszaladt,
de a gyermekkor íze örökre megmaradt!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.